Éva fia tizenhat éves, kortársai véleménye szerint „nagyképű, beképzelt hólyag, aki nem ereszkedik le közéjük”, nem jár el velük bulizni, nem vesz részt semmilyen közös programban, tanítás után siet haza, se hülyéskedni, se szót érteni nem lehet vele.
Petra fia tizenkét éves. Társasági lény, az ismerős gyerekek is, felnőttek is imádják, vicces kölyöknek tartják, akinek mindig jókedve van, és fogyhatatlan energiájával, poénjaival, mosolyával másokat is pillanatok alatt jókedvre derít.




Ha most azt kérném, mindenki próbáljon meg példákat gyűjteni a mondásra, miszerint „nem minden az, aminek látszik”, valószínűleg hosszasan sztorizgathatnánk a legkülönfélébb helyzetekről. De vajon hányszor jut eszünkbe ez az igazság, amikor saját magunk, vagy mások viselkedését próbáljuk meg értelmezni?

Pál Judit

Éva fia tényleg nem jár el bulizni a társaival, tényleg nem vesz részt semmilyen közös programon, sőt, sokszor még köszönni is „elfelejt”. Ha kérdezik, ritkán válaszol, ha az utcán meglát egy ismerőst, elfordítja a fejét, és így tovább – de nem azért, mert beképzelt hólyag. Rettenetesen zavarban van, szégyelli magát, mindenhol és mindenkinek fél megnyilvánulni, és sokszor még egy visszaköszönéshez is annyi félelmet kell leküzdenie magában, hogy járhatóbb útnak látszik a veszélyforrás elkerülése – azaz inkább észre sem veszi az ismerőst…
Petra fia tényleg sokat nevetgél, és rendszerint vicceskedő megjegyzésekkel járul hozzá minden társalgáshoz, ha kérdezik, ha nem – de nem azért, mert ő volna a megtestesült jókedv. Rettenetesen zavarban van, szüksége van a folyamatos visszajelzésre, megerősítésre, és ezt állandó „jelenlétével” tanulta meg megszerezni.

Mindannyian kifejlesztünk valamilyen eszköztárat arra, hogyan védjük saját belső világunkat, hogyan csökkentsük vélt vagy valós sebezhetőségünket. Olyan ez, mintha mindannyian valamilyen eltérő nyelvet beszélnénk, máshogy fejeznénk ki ugyanazt az érzést. Reakcióinkat pajzsként állítjuk önmagunk és a külvilág közé, hogy mögé rejthessük mindazt, amik vagyunk, félelmeinkkel, örömeinkkel, legkisebb rezdüléseinkkel együtt.

És bár sokszor saját magunk egy-egy megnyilvánulásának valódi jelentésével sem vagyunk tisztában, a többiekét hajlamosak vagyunk nagyon gyorsan, csupán a felszíni jelek alapján megítélni. Könnyen rásütünk bárkire bármilyen bélyeget anélkül, hogy ismernénk az ő személyes nyelvét, vagy lefordítanánk azt az övéről a miénkre.
Mert lehet, hogy valaki folyamatos viccelődése tényleg azt jelenti, hogy jókedve van. De lehet, hogy csak zavarban van.

Lehet, hogy valaki azért késik el mindenhonnan, mert tart attól, ami történni fog vele, mert nehezen indul neki új helyzeteknek. Lehet, hogy ettől érzi úgy, ő irányítja, tartja kézben a helyeztet, és lehet, hogy egyszerűen csak lusta, vagy nem törődik másokkal.
Lehet, hogy valaki sírása azt jelenti, szomorú. Másnál ez a düh, a méreg jele. Vagy a tehetetlenségé. Megint más talán így akar kizsarolni valamit, vagy éppen így sikerül neki kapcsolatba kerülnie saját érzékeny, gyengéd énjével. Lehet, hogy valaki azért tesz gúnyos megjegyzéseket, mert szereti provokálni a másikat. De lehet, hogy nála ez éppen a törődés jele, mert nem képes máshogy kifejezni figyelmét, érzéseit.

Sokáig folytathatnánk a sort. A lényeg azonban ugyanaz maradna: akár gyerekekről, akár felnőttekről, akár saját magunkról van szó, mielőtt automatikusan és elhamarkodottan ítéleteket alkotnánk, próbáljuk meg felfedezni és megérteni a viselkedések nyelvének logikáját. Ha valami számunkra nem ésszerű, vonzó vagy követendő, még nem biztos, hogy elítélendő. Talán csak nem értjük a nyelvét.  Ne hagyjuk magunkat azonnal eltéríteni az évekig, évtizedekig fejlesztett pajzsoktól. Próbáljunk meg kicsit várni, minősítés nélkül figyelni minden embert, mintha egy ismeretlen festményt, műtárgyat néznénk kívülről. Fejtsük meg, miért olyan, amilyen, miért oda húzták azt a vonalat, ahova, „mi volt az alkotó szándéka”.

Persze így is lesz, amelyik „műalkotás” tetszik majd, és olyan is, amelyik nem. Mindig eldönthetjük, melyikkel akarunk hosszabban időzni, és melyiket messzire elkerülni. De tartalmas emberi kapcsolatokra akkor lesz esélyünk, ha minősítés, ítélkezés nélküli figyelemmel és türelemmel belül tudunk kerülni a jól kiépített védelmi rendszereinken, és rést tudunk ütni saját magunk és mások pajzsába is.

Betörés az önvédelmi fegyvertárba - lélek a pajzs mögött


A két fiú viselkedése látszólag szöges ellentéte egymásnak. Ám ha nem elégszünk meg a látszattal, kiderül, valójában ugyanazt teszik mindketten, még ha nagyon eltérő módszerekkel is. Védik magukat.

Hundertvasser: We live in Paradise

Vissza az olvasnivalókhoz