Így szelídítsd a sárkányod: a férjem anyja túl minden határon

Nem elég, hogy a szemében semmit sem tudok elég jól, állandóan érezteti is. A férj csak mosolyog. Taktikák túlbuzgó anyósok ellen a családért.


„Saját kulcsa van. A nap bármelyik szakaszában képes beállítani, persze mindig van rá valami nagyon nyomós oka, aztán ’véletlenül’ órákra ottragad. Észrevétlenül átveszi az irányítást; elpakol a konyhában, ahogy szerinte kellene, kiveszi a gyereket a kezemből, mert ő nyilván ’jobban tudja’, hiszen ’nagyobb benne a gyakorlata’. Nem elég, hogy az ő szemében semmit sem tudok elég jól csinálni, és ezt lépten-nyomon érezteti is velem, a férjem csak mosolyog mindezen. Vagy legfeljebb nem érti, miért nem tudok örülni annak, hogy ennyi segítséget kapok...”

Ritából ömlik a szó; minden düh, harag, kétségbeesés, tehetetlenség megfogalmazódik, amit éveken keresztül tartogatott magában. Gondolom, kitalálták: az anyósáról.
Szögezzük le előre: akármennyi viccet tudunk is kapásból idézni róluk, nem minden anyós született házisárkány.
Tény viszont, hogy ahol problémák vannak az anyóssal, az jelentősen kihat a pár életére is.

Egyes kutatások azt is tényként kezelik, hogy az esetek többségében a menyek és anyósok között van feszültség. A férjek többségének nem az anyósuk jelenti a legnagyobb gondot – persze, van, hogy bosszantja vagy irritálja őket, de nem ő lesz életük legfőbb problémája.  A feleségek sokkal többször szenvednek férjük édesanyja miatt, vagyis – a kutatások szerint – anyósügyben a fiús anyukák jelentik az igazi veszélyforrást.

Valószínűleg bőven tudnánk példát is meg ellenpéldát is sorolni a fenti állításra. De akár fiús, akár lányos „sárkányról” van szó – miért csinálja? És - ami még fontosabb – lehet rajta szelídíteni?
Általában elmondhatjuk, hogy normális dolog az, ha egy anya részt szeretne venni a gyereke életében – egy bizonyos szinten. Általában elmondhatjuk, hogy a lányok inkább saját anyjukkal beszélik meg a dolgokat, és sokkal inkább megbeszélik azokat, mint a fiúk. Vagyis, az a szülő, akivel a gyereke sokkal több mindent megoszt, aki valamennyire „belelát” a fiatalok életébe, aki tudja, hogy a fontosabb dolgokról úgyis értesülni fog, nem érzi magát annyira kirekesztve gyereke „felnőtt életéből”, mint az, akivel imádott fia/lánya szinte semmit nem oszt meg. Mit tehet hát az aggódó anya, ha már a fiatalok nem hívják – kitalálja a „nyomós okokat”, amikkel majd ő maga jut be az új családba. Akár erőszakkal is.

Mint Rita anyósa, aki folyamatosan aggódik egyszülött fiáért (meg az unokáért) – hiszen eddig ő „vigyázott rá”, most is tudnia kell, kap-e rendesen enni, van-e mindig tiszta ruhája, úgy bánnak-e vele, ahogy azt megszokta... De ugyanígy előfordul az is, hogy anya-lánya nagy egyetértésében a másik anyuka költözik be észrevétlenül a fiatal párhoz.

A lehetséges megoldás, mint oly sokszor, ezekben a helyzetekben is a megfelelő kommunikációban és a felnőtt, érett viselkedésben rejlik.
Először is a pár tagjai között. Fontos, hogy mind a ketten tisztában legyenek vele, és elismerjék, a probléma létezik. Hogy meg tudják beszélni, konkrétan mi okoz problémát. És hogy – ha úgy gondolják, kiegyensúlyozott, harmonikus, szeretetteljes életet szeretnének élni együtt – meg is akarják oldani azt. (Ha csak egyik félnek okoz problémát, feszültséget a helyzet, Ritához hasonlóan egyedül is kérhet segítséget.)

Ha tudják, mik a legkritikusabb pontok, onnantól a megoldandó feladat már kettejüké. Nem egyiküké, és nem az anyósé. Onnantól közösen, egységként tudják meghozni saját szabályaikat, amelyeket mindketten el tudnak fogadni, és egységként tudják azokat kommunikálni a „betolakodó” felé is.

Hívatlanul, bejelentés nélkül állít be? Akkor, amikor akar? Ő neveli az unokát? Rajzoljunk új határokat. Gondoljuk át, számunkra mi elfogadható, aztán beszéljük meg vele is, hármasban. Higgadtan, határozottan magyarázzuk el, miért szeretnénk, ha tisztelné magánéletünket, hogy örülünk, ha jön, de kérjük meg, telefonáljon előtte, és ne vegye sértésnek, ha éppen nem vagyunk fogadóképesek. Köszönjük meg a gondoskodást, segítséget, de mondjuk el azt is, az unoka nevelésében ketten kell, hogy megegyezzünk – a szülei vázolta elveken, korlátokon, időkereteken belül természetesen ugyanúgy szeretnénk, ha részt venne a család életében. A segítségét pedig továbbra is nagyra értékeljük, a megbeszélt határokon belül.


Az elmélet könnyű, a gyakorlat sokkal kevésbé. Eleinte erős ellenállásra, kiborulásra, érzelmi zsarolásra, „kitagadásra” is számíthatunk – amikkel ugyanúgy hatni tud ránk, mint eddig. Ha hagyjuk.
Ha meg vagyunk győződve arról, hogy az új szabályok a családunk – azon belül mindenki – érdekeit szolgálják, úgy tudunk határozottak és következetesek lenni a szabályok betartatásában, hogy az tényleg a szeretetről szóljon, és nyoma se legyen bennünk agresszivitásnak. Ne vágjunk vissza, az első megbeszélés után ne magyarázkodjunk, csak ismételjük el, ha kell, újra és újra, hogy közösen ezt a döntést hoztuk, mert tudjuk, így jobb lesz mindenkinek.

Van, amikor a határok megrajzolása és következetes betartatása elég a problémák döntő többségének megoldásához. És van, hogy anyósügyben semmilyen erőfeszítés nem segít – de ha párként, kettőnk között mindezeket tisztázni tudjuk, már nem okozhat annyi feszültséget az egész kérdés, mint amennyire azon magunkban rágódva hajlamosak vagyunk hinni.

Pál Judit

Vissza az olvasnivalókhoz