A választás a tiéd: dönts úgy, hogy szabad maradhass


Biztosan mindannyian láttunk már kisgyerekeket, akiknek nagyobb játékarzenálja van, mint egy játékbolt, de unatkoznak, mert nem találnak semmit, amivel játszhatnának. Nőket, akik a tömött szekrény előtt álldogálnak, és nem tudják, mit vegyenek fel, mert „nincs egy rongyuk sem”. Férfiakat, akik távirányítóval a kezükben végigszörföznek kétszáz csatornát, de nem néznek egyet sem, mert „nincs semmi a tévében”. Fiatalokat (és kevésbé fiatalokat), akik „több vasat tartanak a tűzben” párhuzamosan, mert bár egyik sem „tökéletes”, azért mindegyikben van valami jó.

Pál Judit

Vannak helyzetek, amikor azért döntünk nehezen, mert úgy tűnik, túlságosan sok választási lehetőségünk van. És vannak helyzetek, amikor azért nem, mert úgy érezzük, egyáltalán nincs választásunk. Ha ez az állapot tartóssá válik – mindegy, miért –, a döntés elodázása általában ugyanarra az eredményre vezet: beszorulunk az adott helyzetbe.

Érezhettük már a bőség zavarát egy vacsoránál, amikor az étlapon minden annyira kecsegtető volt, hogy hosszú ideig nem tudtunk választani; amikor hétvégén annyi program kínálkozott, hogy a nagy válogatásban végül egyikre sem értünk oda, vagy amikor végre – és váratlanul – kaptunk egy szabadnapot, és a sok talonban lévő terv és felhalmozódott tennivaló között hirtelen azt sem tudtuk, mit kezdjünk vele.

Amikor bizonyos helyzetekben túl sok a választási lehetőségünk – mindegy, az élet melyik területén, cselekedetekben, viselkedésben, külső vagy belső világban –, olykor éppen olyan zavarba ejtő lehet, mintha azt éreznénk, egyáltalán nincs.
Egyesek úgy próbálnak meg eligazodni, boldogulni a számtalan lehetőség között, hogy mereven ragaszkodnak ahhoz, amit már jól ismernek, ami bevált, amiben biztonságban érzik magukat – akkor is, ha az nem feltétlenül a legjobb megoldás. Mások egyszerre akarnának mindent meg- és kipróbálni, gondolkodás nélkül fejest ugranak az első lehetőségbe, aztán ha nem jön be, nem „elég jó” az a megoldás, szerencsés esetben tovább próbálkoznak, és lépnek a következőre. Megint mások annyira megrémülnek a lehetőségek tömegétől és a döntés felelősségétől, hogy elmerengenek azon, mennyivel könnyebb lenne az életük, ha csak egy közül választhatnának, és inkább gyorsan a legközelebb álló kezébe nyomják a gyeplőt – és ezzel minden felelősséget is.

Számos olyan helyzet is adódik, amikor éppen az ellenkezőjét éljük meg mindennek. Hogy semmit nem tehetünk, egyáltalán nincs választási lehetőségünk, minket csak úgy belesodort valamibe az élet, a férjünk, a feleségünk, a munka, az időjárás – a körülmények. Azt érezzük, akármit tehetünk, akkor sem leszünk hatással a velünk zajló eseményekre, esélyünk sincs a külső történéseket, a másik viselkedését, a saját életünk alakulását befolyásolni.

Valójában mindkét véglet azonos eredményhez vezethet, ha sokáig időzünk abban az állapotban: beszorulunk az adott helyzetbe. És minél többször, minél több szituációban gyakoroljuk ezt a reakciót, annál gyorsabban és könnyebben könyveljük el magunkról (vagy mások rólunk), hogy döntésképtelenek vagyunk.
Választani – akár a reggelinek valót, akár a nyaralás helyszínét, akár a másikkal szembeni viselkedésemet – azt jelenti, hogy döntök valami mellett, és ezzel automatikusan kizárok sok-sok egyéb lehetőséget.

Választani – vagyis dönteni, vagyis felelősséget vállalni magamért, irányítani az életemet – akkor tudok, ha tudom, mit akarok. És azt is, mit nem akarok. Azaz hogy számomra mik az elfogadható és mik az elkerülendő dolgok: tárgyak, emberek, elvek, értékek, gondolatok, helyzetek.
Ha tudok ugyan dönteni, de választásaimat csak a rövid távú kielégülés vezérli, érzelmileg ugyanolyan gyerek vagyok, mint a kétéves, akinek csak a most létezik, és mindent „most” kell megkapnia. Ilyenkor ugyanúgy beszorulok a helyzetbe, mintha nem tudnék dönteni, csak ebben a helyzetben az „azonnali kielégülés” lesz a börtönöm.

Ha a számomra biztonságot nyújtó, fejlődést szolgáló szabályok, korlátok ellenében tudok látszólag magabiztosan dönteni, legfeljebb lázadni fogok, előrehaladni nem. Ilyenkor talán ideig-óráig nagyon szabadnak érzem magam, hosszú távon azonban talán képtelen leszek intim kapcsolatokra, valódi kötődésre, és a „magányosság” ejt csapdába.
Ha hosszú távra gondolkodok, a jutalomra összpontosítok, és tudatában vagyok, hogy belső látásomat, gondolkodásomat, attitűdömet mindig lehetőségem van megválasztani, a legszélsőségesebb helyzetben is szabad maradhatok. Ha úgy gondolom, mindenfajta viselkedés mögött potenciális választás húzódik meg, azt is tudom, hogy ezen bármikor hatalmamban áll változtatni, és konstruktív döntéseket hozhatok. (Akár úgy is dönthetek, hogy adott helyzetben nem döntök, vagy másra hárítom a felelősséget, vagy segítséget kérek – de ez is a saját, szabad választásom.)

A nehézség mindebben az (is), hogy egyszerre kel határozottan tudnom, mit akarok, és nyitottnak maradni az új lehetőségekre, megoldási változatokra. De enélkül a nehézség nélkül nem a szabadságot választanám.


Vissza az olvasnivalókhoz