A szerelemnek múlnia kell? Ha jön a baba, a párkapcsolat megy


Hatalmas öröm és új élethelyzet: kisbaba születik. A párból szülők lesznek – s ha nem figyelnek tudatosan az ellenkezőjére, egy idő után „csak” apa és anya, és egyre kevésbé „pár”.


Amikor megszületnek a gyerekek, természetes, hogy elsősorban ők kötik le a szülők figyelmét. Kielégíteni fizikai és érzelmi igényeiket nem mindig egyszerű feladat. Elfárad az otthon, a baba mellett helyt álló szülő (általában az édesanya), és elfárad a „családfenntartó”, dolgozó másik szülő is (általában az édesapa), mire hazaér a munkából.

Az első hetekben, hónapokban az új helyzet a szülők minden energiáját felemésztheti. Ilyenkor egy közös félóra, együtt elköltött vacsora is ajándék lehet a pár számára. Ilyenkor nagy eséllyel esik szó a baba napi életéről, de ez az időmennyiség messze nem elég a nevelés során felmerülő kérdések megbeszélésére, nem hogy a pár „babától független” életének gondozására.

Ebbe a rutinba pedig könnyű beleszokni. Különösen, ha egy idő után a gyerekek bölcsődébe, óvodába kerülnek, és mindkét szülő dolgozni kezd. A „ki veszi meg a kenyeret”, „ki megy a gyerekekért” kérdések megbeszélésén túl ritkán marad alkalom igazi beszélgetésekre.


Mire a gyerekek ágyba kerülnek, a vacsora romjai eltűnnek, és a szülők kettesben maradhatnának, már mindketten hulla fáradtak ahhoz, hogy akár egy szót is szóljanak, netán fogják a másik felől érkező – akár pozitív, akár negatív - jeleket.
És eltelhetnek hónapok, évek, hogy a szülők nem maradnak kettesben. Nem beszélgetnek, nem tudják, mi jár a másik fejében, mitől fél és minek örül – ha nem a gyerekekről van szó. Vagy még akkor sem.
Ettől pedig nem csak csapatként nem tudnak működni a gyerekek szemében, nem csak a nevelésre hat ki eltávolodásuk, de egy idő után arra sem fognak emlékezni, mit is keresnek ők egymás mellett, mit is szerettek olyan nagyon abban az egyre idegenebb másikban.

Minden kapcsolatot ápolni kell, ha nem akarjuk, hogy elsorvadjon. A szerelem sem kivétel. (Sőt.) Ha a hétköznapi rohanás mellett időről időre nem töltünk el egy-egy estét, hétvégét kettesben a párunkkal, annak a kapcsolatunk is, a család is megissza a levét. Olykor „lepasszolni” a gyerekeket a nagyszülőknek, esetleg megkérni egy megbízható barátnőt, barátot, vállalja őket egy estére nem jelenti azt, hogy önző szülők lennénk. Persze nem feltétlenül az első hónapokban, de később akár rendszert is csinálhatunk belőle.

Kinevezhetjük például a péntek estéket (vagy minden második pénteket, stb.), amikor megkérjük a nagyszülőket, hadd aludjon náluk a kicsi – ez lesz a mi randi-napunk. Amikor szépen felöltözhetünk, elmehetünk kettesben vacsorázni, sétálni, beszélgetni, moziba, hangversenyre; ahova csak jól esik. Ha otthon maradni, hát arra.
Arra figyeljünk csak, hogy ne mindig aktív, programokkal telezsúfolt esték legyenek ezek; hagyjunk időt magunknak a kötetlen beszélgetésekre, spontán (közös) kikapcsolódásra is.
Ha a babákat már kicsi koruktól szoktatjuk a nagyinál alvásra, nem lesz ebből probléma számukra sem.
Ne úgy gondoljunk ezekre az estékre, mint a gyerekek elhanyagolására, saját önzésünkre. Ezekre az órákra, néha napokra szüksége van a családunknak, hogy „rendesen tudjon működni”. Az együtt töltött idő, tartalmas beszélgetés fontos eleme a kapcsolatnak, ami a gyerekekre is kihat.

Azok a szülők, akik között valódi kommunikáció működik (nem csak a hétköznapi, technikai mondatok hangzanak el), sokkal hatékonyabbak, hitelesebbek a gyermeknevelés során is. A gyerekek is azonnal észreveszik, ha mást várhatnak, kaphatnak meg valamelyik szülőtől, ha nincs egység kettejük elveiben, szabályaiban.

Ez a csapatmunka, egységfront, pedig csak a kölcsönös elfogadás, szeretet, és elsősorban a beszélgetések következményeként teremthető meg.
Ha ez a kommunikáció szünetel, ha csak egyik szülő vállán nyugszanak a terhek (akár a nevelés, a lélek terhei is, nem feltétlenül a mosogatásra, vagy a pénzkeresetre kell gondolnunk ilyenkor), az hamar frusztrációhoz, ingerlékenységhez, következetlenséghez vezet. Ilyenkor komoly problémák jelentkeznek a szülők között csakúgy, mint a gyermeknevelés terén.



                                                                                                                                                               


Igyekezzünk időt és lehetőséget biztosítani magunknak párként is, hogy gyermekeinknek ne csak édesapjuk és édesanyjuk legyen, de „szüleik” is. Nekünk pedig kiegyensúlyozott párkapcsolatunk.


Pál Judit

Vissza az olvasnivalókhoz