Nem így történt. Gyuri figyelmesen hallgatta a feleségét, aki éppen a szülői felelősséggel kapcsolatban beszélt egy dilemmájáról. Bekapcsolódott a beszélgetésbe, kérdezett, elmondta a saját aggodalmait is a kérdéssel kapcsolatban, és őszintén kíváncsi volt Márti véleményére is.

„Mikor feltette nekem a kérdést, nehezen tudtam válaszolni – meséli Márti. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy az én férjem ilyent még soha nem csinált. Látszólag persze mindent meghallgatott, amit elmondtam neki, de ő soha nem beszélgetett velem, ha nem kérdeztem - a saját gondolatairól meg még olyankor sem. Hirtelen mindenemet átjárta az érzés, hogy tulajdonképpen mennyire magányosan élek mellette.
Persze sokszor éreztem már azt, hogy nem tudok vele igazán beszélgetni. De mindig azt gondoltam, hogy én nem vagyok hozzá elég figyelmes, művelt, érdekes, vicces, szórakoztató, nem is tudom... Meg hogy ő ilyen magának való, biztos sok a gátlás benne, nem szabad nagyon erőltetni... Arra gondoltam, ha aznap este hazamegyek, és elmondom neki ezt a konkrét élményemet, ha pontosan elmesélem, mi is az, amit szeretnék, talán így megérti. És akkor mi is beszélgethetünk.”


Meg is próbálta. Férje némán végighallgatta, aztán ő is elmondta a véleményét: „Ez hülyeség. Igenis szoktam veled beszélgetni.” Márti pedig minden eddiginél jobban zavarba jött és kétségbeesett.

Márti saját maga számára nagy felfedezést hozó élményét meséli. Nemrégiben meglátogatták óvodás fia egyik barátját. Amíg a gyerekek játszottak, ők a másik anyukával a nappaliban beszélgettek.
Ebben nem is volt semmi szokatlan; meglepődése akkor kezdődött, amikor a házigazda hazaért. Puszit adott a fiúknak (mindkettőnek), megcsókolta a feleségét, majd miután megkérdezte, nem zavarja-e őket, leült közéjük beszélgetni.
Márti először azt gondolta, milyen illedelmes a férfi, biztosan udvariasságból elücsörög köztük néhány percet, miközben alig várja a megfelelő alkalmat, hogy angolosan távozhasson...

Hallgatás beleegyezés, de mibe? A szótlanság az első a fegyverek között, de nincs bensőséges, intim kapcsolat, ha az egyik fél nem hajlandó beszélni magáról. Az csak együttélés, magányban.

Pál Judit

A kommunikációs problémákkal hozzám forduló párok döntő többségénél éppen az egyik fél hallgatagsága a bajok fő forrása – és talán az sem véletlen, hogy a szóbeli erőszak kategóriái között az első helyen szerepel. Természetesen nem arról van szó, hogy egyikük némasági fogadalmat tett, és egyáltalán nem jön ki hang a száján. Ezek a kapcsolatok látszólag működnek, hiszen praktikus, technikai információk elhangzanak a párok között – azaz elvileg „beszélgetnek”.

Arról, hogy ki vesz kenyeret, ki megy a gyerekért, hogy elkezdődött-e már a tévéműsor vagy hogy került a csizma az asztalra. Amik persze fontos információk, de ha kizárólag a praktikus dolgok válnak a családi kommunikáció egyetlen formájává, éppen az marad ki mindebből, ami egy kapcsolatot megkülönböztetne az egyszerű információcserétől: a bensőségesség, intimitás érzése.

Ez pedig csak akkor érhető el, ha a kommunikációnak legalább még két fajtája folyamatosan jelen van a kapcsolatban: a saját érzéseim, gondolataim megosztása, és a másik érzéseinek, élményeinek empatikus meghallgatása és megértése. Nem jöhet létre bensőséges kapcsolat, ha az egyik fél nem hajlandó beszélni magáról – egyikük önmagában minden jó szándéka és igyekezete ellenére is kevés ahhoz, hogy intimitást teremtsen.


Meghallgatlak, szól a csend: szabadulás a szavak felszínéről


Többek között ezért is tartják a hallgatást a szóbeli erőszak egyik formájának, amelynek hatása legalább olyan erős, mint a szavaké. Hiszen a néma fél azzal, hogy úgy döntött, minden gondolatát, élményét, érzését, álmát – a lényét – megtartja magának, nem tár fel magából semmit, partnerével hallgatag és hűvösen távolságtartó marad, éppen a párkapcsolat „alapegyezségét” rúgja fel. Viselkedésével pedig belekényszeríti ebbe a „szerződésbontásba” a partnerét is.

A partner pedig általában sokkal több beszélgetésre, intimitásra vágyik. Jellemzően eleinte próbálkozik a társát bevonni az életébe, megosztani vele, amit lehet, aztán – mivel vagy meg sem hallgatják, vagy semmilyen visszajelzést nem kap, vagy nagyon egyoldalúnak kezdi érezni ezt – idővel felhagy a próbálkozásokkal. Elkönyveli, hogy párja magának való, hallgatag, esetleg szégyellős ember, és nincs mit tenni, az ő oldalán bizony nem számíthat több intimitásra. Ahogy Márti is tette. Idáig.
Amint tudatosult benne, mi is a legfőbb problémája, és elég elszánt volt, hogy ő maga is változtasson viselkedésén annak érdekében, hogy jobban érezhesse magát a bőrében, már nem mentségeket és magyarázatokat keresett, hanem képes volt szembenézni a valódi helyzettel. Fel tudta mérni a reális lehetőségeit, és úgy választani azok közül, ahogy ő érdemesnek gondolta. Akármilyen hosszú és kanyargós út állt előtte az ideális állapot eléréséig, a legfontosabb lépést megtette: kilépett az áldozat szerepéből, és saját kezébe vette élete irányítását.


Vissza az olvasnivalókhoz