Hullámvölgyben - de meddig?

            Mi történik velünk?


Negatív hatásként élhetünk meg egy váratlanul bekövetkező eseményt (betegség, halál, csalódás), de hullámvölgybe kerülhetünk fokozatosan is, amikor pl. hosszabb távon nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy megterveztük, reméltük. A lelki megélés mindkét változatban hasonlóan alakul.

Le a legmélyéig


Először el sem akarjuk hinni, hogy ez velünk megtörténhetett. Az első „sokk” elmúltával megpróbálunk úgy viselkedni, mint korábban, azaz „tartjuk magunkat”: a siker és az inkompetencia érzése gyakran váltogatja egymást. Szeretnénk minél előbb túllépni az egészen, de mivel nem tudunk, tehetetlenségünk miatt magunkat és/vagy a külvilágot, a körülményeket okoljuk, gyakran élünk át haragot, indulatot.

A zaklatott lelkiállapot okozhat alvás-, evészavart, a napi ritmus felborulását; „szinten tartási” erőfeszítéseink előbb-utóbb kimerítik szervezetünket, megnyirbálják önértékelésünket. Egy depresszív színezetű fázis veszi kezdetét, amit bizonytalanság, szégyenérzet, önvád és reménytelenség kísér. Erős szorongást élhetünk át, attól félünk, hogy „ennek már sohasem lesz vége”. Képtelenek vagyunk elfogadni a fennálló helyzetet, benne önmagunkat, illetve önmagunk esendő, gyenge, segítségre szoruló állapotát.

A rossz hír, hogy amíg nem tudunk igent mondani „árnyékos oldalunkra”, nem indulhat el a felfelé ívelő szakasz. A jó hír viszont az, hogy az elfogadással olyan lehetőségekre nyílik ki lassan a szemünk, amelyeket a tagadás, ellenállás, önszapulás állapotában észre sem vettünk.

Senki sem kerülheti el, hogy élete során olyan eseményekkel, változásokkal találkozzon, amelyekre nem vágyott, amelyek felborítják korábbi elképzeléseit, megingatják saját magába, vagy másokba vetett bizalmát.


Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

tanácsadó szakpszichológus


Újra fel


Amikor már nem önmagunkkal harcolunk, képesek leszünk figyelni a világra, befogadni olyan információkat és ismereteket, amelyek segítségével új megküzdési módok körvonalazódnak előttünk. A mélypontról biztosan más emberként kerülünk a felszínre. Egyrészt tapasztalatot szereztünk arról, hogy képesek voltunk megküzdeni, másrészt megismerhettük énünk kevésbé elfogadott részeit is, ezáltal énképünk teljesebbé, alkalmazkodásunk rugalmasabbá vált. Lehet, hogy azt is megéltük, milyen sokat jelent a másoktól jövő együttérzés, s talán mi magunk is könnyebben nyújtunk majd segítő kezet azoknak, akik épp hullámvölgyben vannak. Évek múlva visszatekintve erre az életszakaszunkra, valószínűleg úgy gondoljuk majd, hogy általa lelkileg sokat gazdagodtunk, érettebbé, „emberebbé” váltunk.


Meddig is?


A címben feltett kérdésre tehát az a válasz, hogy egészen addig, amíg el nem tudjuk fogadni önmagunk és életünk természetes részeként a veszteségeket, az időnkénti kudarcot, azaz a sinus-görbe lefelé ívelő ágát. Gondoljuk meg: ha egy nap 24 órájához hozzá tartozik a nappal és az éjszaka is, miért lennénk mi emberek kivételek? S ne feledjük: bármilyen sötét az éjszaka, mégis felkel hajnalban a Nap.



Vissza az olvasnivalókhoz