Metamorfózis Műhely Copyright © All rights reserved. Pszichológiai tanácsadás Nyítólap Home English


Vakvilág


El innen. El innen, csak ez a fontos. Vége. Vége mindennek, vége a világnak.

Megtévesztem őket. Vettem vonatjegyet, de nem arra megyek. Megmondtam elégszer nekik, hogy soha rám nem találnak, ha elmegyek.


Reményeink voltak. Megvettük a földet, körülnéztünk, tervet készítettünk. Semmi tapasztalattal nekiláttunk a gazdálkodni. Éjjel-nappal dolgoztunk, de, ha mást nem, legalább törtük a fejünket. Nem mondtam nekik, de én mintagazdaságot akartam. A világ a csodájára jár, ezt képzeltem, hittem, hogy így lesz. Álmodtam is róla, sokszor álmodtam. Kukorica, napraforgó, búza, káposzta, dinnye, gyümölcsös és állatok. Tudtam, hogy ez hosszú idő, nem türelmetlenkedtem. Nőttek a fiúk, volt gond velük is, de mindig megoldottuk. Jolival lehetett beszélni. Talán túlzottan hitt bennem, ezért megyek most, magam se tudom merre, csak rám ne találjanak.

Józsi akrobata akart lenni, na, ezt nem hagyhattam. Mérnök leszel punktum. Mezőgazdász, a birtokon gyakorolsz majd, itthon. Ellenállt, beiratkozott, majd abbahagyta a mérnöki tanulmányokat, nem ment neki. Azt hittem velem dacol.

Jók voltak a téli esték, meleg volt a ház, gesztenyét és tököt sütöttünk, beszélgettünk. Mindenről, csak a mintabirtokot nem említettem.  Évente vettünk valamit, traktort, malacokat, még egy darab földet, nemrég kombájnt. A fiúk is dolgoznak már. Szó nélkül, szorgalmasan. Vita is csak az akrobata iskoláról volt. Pali is védte a bátyját, erősködtek.


Tegnap konyakot ittam, a kocsmában jó beszélgetések vannak, hallgatom. Senki se tudja, ki vagyok, senki se tudja, mit tett az idei irdatlan esőzés az álmaimmal, hogy otthon már nem bírok a szemükbe nézni. Hiába tudják, hogy ez a végeérhetetlen zuhogó eső vitt mindent, nem az én akaratgyengeségem, mégse bírom az estéket otthon. Minden engem vádol.

12 napja iszom más-más kocsmában, életemben eddig soha nem ittam, de valami kell, hogy erőt adjon és fogy a pénzem is. Járom az idegen város utcáit, nem akarok semmit, nem akarok gondolkozni, nem akarok enni, nem is kívánok. Zúg a fejem, szédülök, tükörbe nem merek nézni. Mintabirtok, mintabirtok, ez kattog állandóan bennem.

Tegnap délután a sínek mellett a vonatkerekeket figyeltem, csattogtak, elég volt, elég volt, elég volt.

Várnak otthon, biztos vagyok benne.


Fürth Éva

2010. november



Trolin



          



Teljesen bizonytalan vagyok. Megtörtént a találkozás, újra beszélünk. Kiégett vagyok, üres.

Hosszú az út, szeretek ülve utazni, nagyon fáraszt a tömegközlekedés. Jár a fejemben a beszélgetés. Megnézem vadonatúj karórám, kb. másfélórát tartott. Voltak kínos pillanatok, de lehet, hogy csak nekem tűnt így.

Piros szíja van és muránói minta díszíti, lüktetve veri az idő ütemét a másodpercmutatónak kialakított körtánc. Értelmetlen nagy vágyat érzek időnként tárgyak iránt. Ez az óra leértékelve került elém, pont mikor már kiderült, hogy nem mehetek dolgozni. Életem első komoly pénze lett volna, de nem sikerült. Tudtam, hogy nem ésszerű most órára költeni a semmi pénzem. Felhívtam az üzletet, újabban ingyen telefonálhatok akár napközben is, nagy luxus és jól esik kihasználni, megkérdeztem, hogy ha csak két nappal az akció után mennék a piros óráért jár-e még a kedvezmény nekem? Igent mondtak, nem volt mit tenni. Sokszor megnézegetem, nagyon tetszik. Néha sikerül képről is megfelelő darabot választani, néha óriási a csalódás. Finom kis óra, kellemes viselet, nagyon helyesen táncolnak a szívecskék, még az idő múlása sem fáj annyira.

A beszélgetés alatt is titkon rá- rápillantok, megvigasztal. Kevésbé tűnik hiábavalónak az egész.

Őszinte legyek, fogalmam sincs hogyan tovább. Annyival jobb csak a helyzet, hogy életemben először, egy durván megszakított kapcsolatot rendezni tudok.

Valójában a bántó, idegesítő viselkedésre megnémulok.


Egyszerre szál fel a trolira három nő. Mind a három mellém áll és mintegy vezényszóra telefonálni kezdenek. Rühellem, ezt a világot. A normális intimitás teljes hiányát. A kissé mögöttem álló középkorú szőkeség a legharsányabb. Gátlás nélkül, szinte ordítva beszélget. Munkahelyi dolgok, én hármat, Kati hatot tett le, az meg semmit. Tömve az iroda, annyi embert vesznek fel, nem férünk el. A kisiroda is tele lett. Különös, ilyen jó világ lenne? Hol lehet munkafelvétel nyakló nélkül? Eltöprengek. A bunkó festett szőke tovább ordít. Kissé előttem vékony szép szőke hosszú hajú lány beszél, vagy inkább hallgat, és időnként bólogat, mintha látná valaki a telefon túlsó végén. Csendes, de folyamatosan kommunikál. Nagyon figyel, nem érdekli a troli moraja, az ordibáló bunkóbeszélgetés.

Mellettem közvetlenül, a három közül középen, alacsony lány. Ő is nekikezd. Hamar eldöntöm, viszonylag intelligens. Tárgyilagosan megbeszél egy közeli találkozót. Szemmel láthatólag, helyesebben inkább érzékelem, mint látom, zavarja a helyzet. Igyekszik gyorsan letudni a beszélgetést. Finom gesztussal jelzi a vonal másik végén lévőnek, meg talán a többieknek is, a helyzetet. Alig hallak, szinte semmit nem lehet hallani, mondja. Megnézem óvatosan, alacsony, kicsit gömbölyded lány, szimpatikus vonásokkal. Hetyke sapka a fején. Megkedvelem.

Megnézem az órám, lassan itt a végállomás. Le fogok szállni. Utálatos hideg van kint.

Talán nem kellene feltétlenül meghatározni, hogy barátságban maradunk-e Zsuzsával, vagy egy távolságtartóbb viszony lesz belőle, ami mégse harag.

Miért akarok mindig mindent pontosan definiálni?



Barlang

KL olvasása nyomán


Járatlan út mellett rejtőzködött a barlang a Vértesben. Osztálykiránduláson, még sok évvel ezelőtt figyelt fel Balázs erre a helyre. Öntudatlanul megőrizte emlékezetében. Mesebeliség, rejtőzködési lehetőség, ki tudja még mi, tartotta memóriájában évek hosszú során át a helyet, ahol a különösen tágas bejáratú barlang volt. Nem volt látható, csak ha begázolt az ember a sűrű bokros-gazos emelkedőre és kitartóan kereste.


A város, ahol Balázs élt nem volt elviselhetetlenül zajos nagyváros. Szülei egyszerű, de élhető örömöket is adó gyermekkort biztosítottak számára. Otthonában nem volt hangos veszekedés, rivalizálás. Tette a dolgát mindenki, édesapja olykor szép mély hangján énekelt is faaprítás közben, mikor előkészítette a tüzelőt télire. Mosolygós barna szeme volt, sűrű tömött bajusza is vidámra kerekítette napsütötte arcát.

Az általánosban töltött évek nem ríttak ki semmiben az átlagos iskolákban lepengetett idő sorából. Volt két tanára, akiket nagyon szeretett, a többieket így-úgy elviselte.


Magában mélyen elrejtve, titkon, valamit mégis nagyon várt az élettől. Időről-időre azt gondolta, türelmesnek kell lennie és eljön az áhított kiemelkedés. Majd, ha önálló lesz, majd ha beletanul a mesterségébe, majd, ha családja lesz…

Elképzelhető, hogy ez az egész a nevével függött össze. Senkit se hívtak Balázsnak abban az időben. Egy Daku Balázsról tudott csak. Gyerekkorában, anyjának valami távoli ismerőse volt, aki néhanapján illatos szabolcsi almákkal teli kosarat hozott nekik. Sose tudta meg, édesanyja miért ezt a nevet adta neki.


A gyertya fényénél elgondolkozott, miközben a barlang falán hosszasan nézte a táncoló lángnyelvek árnyékát, vajon anyja titkon hordozhatott-e valami vágyat, hogy egyetlen fia hírnevessége teszi teljessé az életét?


Balázs anyja szikár, szófukar asszony volt. Férje kedves mosolya se derítette soha jókedvre. Szorgalma és munkabírása tartotta életben. Boldognak nem látszott, csak ha Balázs valami reményteljes eredményt tett elé. Egy szépen faragott botot, egy kicsit jobb bizonyítványt. Egyszer nagyon beteg volt az asszony, a fia forró teát készített neki, az ágya szélén ülve, nagy zihálások közepett, megsimogatta a kezét, leheletfinoman, szinte észrevétlenül.


A kamaszkor, a fiúknál olykor elviselhetetlen kínjait, nem élte át. Jóképű, szőke, nyurga legényként nem érdekelték a korabeli fiúk gondjai, örömei. Várt. Képzeletében az eljövendő fényes csodája minden egyebet kiszorított.

Hentes lett. Tetszett neki ez a szakma. A városka szakmunkásképzőjébe azonnal felvették. Nyári gyakorlaton már ott dolgozott a piac legkeresettebb boltjában.


Maga fabrikálta fotelben ült mozdulatlanul. Képtelen volt bármit tenni. Bénultan, mereven ült és a barlang furcsa redőzött falát nézte, mint a közeli Gánti bánya, légi felvételen, pontosan olyan ez a fal, de a gyertya puha fénye a barlangos test erotikus lágyságát is felidézte.


Juli. Vajon mit gondolhat? Nyilván semmit nem ért az egészből. Huszonegy évesen házasodtak össze, jól megértették egymást Balázs figyelmes férj volt, szerette megérinteni a feleségét. Különös élvezettel szívta be jó illatát, mikor este mellé kucorodott, frissen mosakodva, a kanapéra. Sokat beszélgettek is, nevettek. Juli szerette a közösen szervezett utazásaikat és programjaikat is. Tökéletes párnak tűntek.

Nem is volt semmi baj velük, Rozi megszületett 3 évvel ezelőtt, egy másodpercig úgy tűnt, hogy itt a csoda. A másodperc múltán azonban…Rozi nagyon szép kislány, csillogó okos szemével, ragaszkodásával, csacsogásával.


Balázs mindezt látta, tudta és mégis keserűséget érzett. Kicsi volt neki ez a világ. Fogyott a türelme.


A bolt, amit nyitott jól működött, hentes áru mellett csöppnyi kis falatozót is kialakított. Frissen sült húsok, sültkolbász semmivel össze nem téveszthető illata, fehér szeletelt kenyér, kovászos uborka ott sorakoztak a jól kialakított pulton, a piros lámpa melegen tartó, gusztusos fényében. Sokan jöttek reggel és ebédidőben is, szerették ezt a tisztántartott csábító illatú helyet. Balázs mindenkit ismert, beszélgetett vevőivel, rajta tartotta a szemét a forgalmas üzlet minden szegletén.

Két hónapja lehetett, hogy leült a konyhájukban, elszámolt a napi bevétellel, ivott egy hideg sört, nyújtózni akart, mikor valami nagy fekete nyomasztó fájdalmat érzett. Várt pár percet, de a nyomasztó érzés egyre nőtt. Nem fájdalom volt, nem szúrt, inkább mintha egy puha fekete pamutgombolyag telepedett volna a mellkasába. Leginkább fullasztó érzés volt. A gubanc ott belül egy gondolattal párosult, azzal lett azonos. Ennyi az élete.

Soha nem is lesz másképp.

Két hétbe telt, amíg rájött.

Összecsomagolt és megkereste a barlangot.

                                                                                                                     Fürth Éva, 2011.






Zuhany alatt



Vagy fogmosáskor? Nem, inkább a medencében. Túl egy-két kilométeren, amikor már tüdeje is, végtagjai is felvették a ritmust: szájon be, fej le, orron ki, suhanás a buborékok között, szájon be, fej le, orron ki, suhanás; amikor már nyugodtan magukra hagyhatja mozdulatait, akkor még.

Valamikor hegyek és erdők, most víz. Csak a víz. Igaz, az se mindig.

Vagy a tengerpart. Sötétedés után, amikor már sokféle a fekete: a távolban összemosódó lent és fent, a sziklák sziluettje, az éjszaka vándorai, a kagylók… Nem, a kagylók éjjel nem, csak nappal. A homokos parton szeretett kagylóhéjra vadászni, májusban vagy szeptemberben, amikor már nem takarítják minden reggel és este a strandokat, és naponta követhető a tengeri szállítórendszer legújabb hozadéka. A kicsik és vékonyak egyben maradnak, egészben úsznak a partra, vagy a habokkal a homokba. A nagyok és erősek darabokra törnek. Vajon könnyen adják magukat, vagy láthatatlan harcok ádáz csatáiban őrlődnek, mielőtt megmutatják magukat? De mégsem. A hullámok mesélnek. A tengerpart morajlása sokat tud.

Csak a víz. A zuhany alatt, meg a medencében. Csak az tudott feloldani és eltávolítani belőle minden felesleget.


Lehetőségek


– Vegyél magadnak egy fagyit! – mondja majd anya, és szokásos mozdulatával nyújtja felé a pénzt. Törölközőjük most is ott lesz a víz mellett, hiszen azért mennek le minden nap az elsők között, hogy a legjobb helyek egyikét foglalhassák el, a víz most is lágyan hullámzik majd, és a csíkos napernyő most is jótékony árnyékot vet. Ő pedig ugyanúgy gubbaszt ebben az árnyékban, mint mindig, és látszólag ugyanúgy nem törődik semmivel, mint eddig. De most elveszi a pénzt. Elveszi, feláll, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, végigsétál a homokon, el a törölközők, matracok, homokozójátékok és kiterült testek mellett, el, bármeddig, amíg meg nem találja a mozgóárust, és még akkor is nyugodt, amikor rá kerül a sor, és kimondja: „Eper, citrom.” Fagyi. Anya azt hiszi, nem is szereti a fagyit. Nem veszi észre, mennyire várja, hogy vendégek jöjjenek, és apa hozzon haza egy-egy dobozzal, nem hallja, amikor éjszaka kisettenkedik és megpróbál úgy kanalazni, hogy ne látszódjon meg, nem látja, hogy gubbasztva is csak a mozgóárust lesi, füleli, mikor hangzik fel az ismerős kiáltás. Nem veszi észre, hogy keze minden nap elindul a pénz felé, csak valami láthatatlan falba ütközik, mielőtt odaér. Anya nem néz fel a könyvéből, mikor odanyújtja. Talán azt sem veszi észre, hogy most elveszi. De elveszi, most el. Meg tudja csinálni. Aztán feláll, megkeresi a mozgóárust, és kér egy eper-citromot. Mosolyogva. Tölcsérbe, nem műanyag dobozba, kiskanállal, mint az öregek. Az ízek összeolvadnak a szájában, a piros és fehér rózsaszínné szelídül, mire visszaér a törölközőhöz. Leül, most kicsit közelebb a széléhez, mintha mi sem történt volna. Nem fogja vissza semmi, nem figyeli senki. Csak megteszi. Meg tudja csinálni.

– Vegyél magadnak egy fagyit! – mondja anya. A keze elindul.

– Köszönöm, nem kérek.

Rácz Hajnal írásai


Mintha ébrednék…



Engem hazugságra neveltek. Persze nem úgy, hogy azt mondták, nem szabad igazat mondani, nem úgy. Egyszerűen nem volt érdemes. Mosolyogtunk, kedvesek voltunk. Nem értettük, hogy mitől fáj a fejünk és miért van hányingerünk… Mindegy, régen volt. De Egek! Negyven év kellett hozzá, hogy észrevegyem! Mintha bekötött szemmel jártam volna és mindvégig ott lappangott a sejtelem, hogy csaló vagyok. Folyamatos önigazolás, magyarázkodás.  


„Vidám a szívünk, a két szemünk ragyog…”- még most is hallom a dallamot, az álhurrá szöveget.

Beidegződött, a neuronjaimba kövült, észre sem veszem, mikor fals mosolyra görbül a szám.


Mint amikor az ember fullad, mert nylonzsákba csomagolták. Úgy próbálom letépni magamról a fóliát. Nem vágyom látni, ami körülvesz. Negyven év romlott, bűzös, romos maradványai. Ki csinálta ezt? Én itt se voltam. És tényleg. Valahol a felszín alatt kucorogtam, valami bárgyú alvásba dermedtem. Azon túl, hogy émelygek, rettentő dühös vagyok. Dühös azokra, akik miatt félni kellett, mert a saját félelmüket úgy bírták ki, hogy félelmetessé váltak.


Nem volt könnyű észrevenni, hogy a félek. Olyan természetessé vált, mint a levegővétel. „Ez van”. Az ember behúzza a nyakát, vállát, kicsit sunyít, sompolyog, meghajlásra kész. Nyomorult és állandóan nyűgös. „Valami nincs rendben” érzés, örökös összehasonlítgatás. Hogy a másik gyengébb, rosszabb, bezzeg mi…S persze szembedícsérni…mert sose lehet tudni, ugye…hatalomhoz juthat, s akkor nem kímél. De mi jók vagyunk, nálunk aztán nem érheti szó a ház elejét.


Mihez kezdjek negyven év sarával? Hogy szabaduljak a „fekete mágiától”, amiben gyávaságom okán én is részt vettem? Milarepa Tibetben kőről kőre lebontotta a házat, aminek építését vezeklésül szabta rá a mestere, s a köveket darabonként visszavitte oda, ahonnan elhozta.


Nem akarok már hazudni. Hányok a gyávaságtól. Van még idő helyrehozni? Nem tudom. Csak fülem legyen a fals hangra, csak szemem a látásra.


                                                                                                                                                      Rácz Hajnal, 2011.


KISPRÓZÁK

Fürt Éva írásai

Pál Judit írásai


Körforgás


Karácsonyhoz illik ekkora fehérség, fordul meg a fejemben, hogy szinte észre sem veszem, miközben látszólag magabiztos léptekkel egyensúlyozni igyekszem a hólepte járdán. Egész éjszaka esett, esik most is, de a fehér karácsony naptárban is, gondolatban is távol még.

Megyek a kórházba. A kórházba megyek. Milyen egyszerű mondatok, de akárhogy helyezem is a szavakat, sehogy sem tudom megszokni őket. Pedig lett volna rá alkalmam; mióta a testem úgy döntött, több figyelmet követel magának, és műtétek, kontrollok, bizonyságot továbbra sem adó vizsgálatok ritmikus ismétlődése jelezte az idő múlását, akár barátokká is lehettünk volna, a kórház meg én.

Nem lettünk. Páni félelmen és dermedt bénultságon kívül mindössze két kérdést tudott kiváltani belőlem, minden alkalommal. Oda- és visszautamat, sokszor a várakozás óráit is ezekkel a megválaszolhatatlan és teljesen felesleges kérdésekkel töltöttem, talán öntudatlanul is így hárítva minden egyéb kérdést, amit viszont igenis tisztáznom kellene. A testemmel. Magammal.

Ez a havas járdán átsuhanó kósza gondolat nem illett a forgatókönyvbe.

Nekem most azon kellene gondolkodnom, sok kórházban, legfőképp a felújítottakban miért éppen a terhesgondozó és a pszichiátria van még mindig olyan állapotban, hogy két perc alatt a legéletvidámabb ember is becsavarodik tőle. Meg hogy miért olyan borzasztó nehéz emberként viselkedni az ott dolgozóknak, ha egy mosoly vagy odafordított arc hiányát nem foghatjuk a pénzhiányra.

De csak a hó, meg a fehérség.

Fejem szokás szerint lehajtva, nem csak a csúszós talaj miatt. Most emelni kezdem, magam sem tudom, miért. Előttem két alak, kézenfogva. Egy még kicsi, és egy már kicsi. Nagymama lehet, unokájával. Talán dédmama, ha jobban meggondolom. Élére vasalt nadrág, fekete kabát, horgolt sapka. Nyolcvanéves elegancia.

A kicsi a négyévesek lendületével szelné a havat. De soha sem jut néhány centinél tovább, felnéz, vagy fel sem néz a nénire, automatikusan lassít, lépteit a korhoz igazítja. Beszélgetnek, bandukolnak. Fogják egymás kezét. Lélekből fakadó mozdulatok. Lendület, lassítás, aprózás. Lendület, lassítás, aprózás.

 Láttam nagymamákat, kissé görnyedten, unokáik kezét fogni, tipegni mellettük, amikor azok első lépéseiket teszik. Húszévesen magam is naponta tipegtem a tengerparton egy kilencvenéves mellett, néniszitterként. De ez a jelenet ismeretlen.

Elfelejtem saját testemet, a kórházat, minden kérdést. Nem fontos. Amíg ez a láthatatlan köldökzsinór néha láthatóvá válik, nem fontos, a négyéves vagy a nyolcvanéves test-e az enyém.

Sokáig rajtuk marad a szemem. Nézem őket. Szépek.




Kultusz

Nevek, helyek



A Verpeléti út kopott kövein két kisfiú harcolt. Korhadt kardjaikkal mitológiák és tűnt idők bármely csatáját képesek voltak felidézni, teljes beleéléssel. Ez volt az egyik kedvenc játékuk.

A másik kedvenc játékuknak nem volt neve. Illetve volt, mert nevet adtak ők mindennek, nem is egyet, de ezé maradjon csak az ő titkuk. Az volt benne a legjobb, hogy bármikor lehetett játszani: hidegben és melegben, világosban és sötétben, iskolába menet meg onnan hazafele is. Nem kellett hozzá más, csak a szemük.

Órákon át leskelődtek az utcáról. Bent félhomály, asztalok, az asztaloknál bácsik, szinte mindig csak bácsik. Ők is órákon át leskelődtek: magukba, a világba, rejtett és még rejtettebb rétegekbe, fonákságokba, az ismeretlenbe, olykor a felszínre. A fiúk a mocskos ablaküvegen keresztül is tisztán érezték a kávé és a dohány keveredő illatát. Megigézve bámulták a bácsikat, akik rég nem iskolások már, mégis mindig kezükben az irka, nyalogatják a tintaceruzát, és akiknek fizetés helyett elég annyit mondaniuk: „Írd a többihez”.

Sokszor nem is kellett leskelődniük, csak egymásra néztek és már ott jártak bent, kávégőz és dohányfüst, irka, tintaceruza. És amikor este, az ágyukban becsukták a szemüket, ők is írók és költők voltak, ültek a félhomályban, beszélgettek, hülyéskedtek, nyomorogtak és övék volt a világ. De csak röhögtek ezen is, azon is.

A helynek valamikor, valakik a Hadik nevet adták. Az egyik fiúnak a Dezső, másiknak a Frigyes jutott.

Fürth Éva

Pál Judit


Rácz Hajnal


Nem történt semmi…


Nem történt semmi. Pedig várták…Egy nesz sem hallatszott….saját szívdobbanásaikon és a visszafojtott lélegzetvételükön kívül nem hallottak semmit…Csend honolt az egész épületben………..pedig érezték, hogy ott van………érezték szinte minden porcikájukban ... De csak a csend. A sötétséget szinte vágni lehetett körülöttük. A levegő vibrált a feszültségtől. Az idegölő várakozástól úgy érezték, mintha nem lenne bent elég oxigén….nehezen lélegeztek…….

….Semmi sem mozdult…..Érezték egymás közelségét….a másikból kiáradó meleget….és ez valami különös nyugalmat és biztonságérzetet keltett bennük. ……Vártak……..A csend és a tehetetlenség már pattanásig feszítette az idegeiket……….Semmi…………Pedig tudták, érezték, hogy itt kell lennie a közelükben…

És akkor, egyszer csak két szívdobbanás között meghallotta a hangot…Halk volt, kellemes, lágyan búgó, neki mégis a jeges rémület mart a szívébe. Ott volt mellettük….szinte összeértek……de mégsem láthatta meg őket….egyelőre még egy szobor takarásában voltak.

 Óvatosan kinyújtotta a bal kezét. Egy apró érintésből megértette, hogy társa ugyanarra gondol, amire ő. Balját melegség öntötte el, ahogy megfogta vele a lány kezét……megnyugtató melegség, ami mindenre elszánttá tette……

Jobbját szintén egyfajta melegség simogatta…..habár ez nem volt megnyugtató…ez jelenthette volna a végzetüket is, bár még nem úgy történt….A forró lehelet, ami ütemesen birizgálta jobb fülét és hajszálait, inkább egy jeges fuvallatnak tűnt számára a halál torkából.

Balját újra kinyújtotta, ám most nem a lány kezéért nyúlt. Tudta, hogy valahol arrafelé kell lennie egy asztalnak…de nem látott semmit…A meleg áramlat a jobbjánál egyszer csak megszűnt…Ő már nem volt ott….Halk surrogás hallatszott mögülük, mintha valaki egy könyvet lapozgatna óvatosan…..Átmenetileg biztonságban voltak. Már ha ezt lehetett volna annak nevezni….Mellette valaki visszafojtottan sóhajtott….oldalra nézett…amennyire ki tudta venni a sötétben a lány reszketett. Újra megfogta a kezét, aztán halkan pár szót suttogott a fülébe.

Újra az asztal felé nyúlt….tudták nem maradt sok idejük….Ő nem hagyta el a szobát….itt van….és tudja, hogy ők is itt vannak……Egy halk nesz a terem túlsó végéből….mintha egy szobrot vagy valami nagyobb tárgyat súrolt volna….keresi őket….

Újra oldalra nyúlt….megtalálta az asztal szélét….most óvatosnak kell lennie. Megpróbált hangtalanul közelebb lépni hozzá. A surrogás egyre közeledett…Mindketten tudták, hogy taktikát változtatott…Nem maradt sok idejük….

 Ekkor megtapintott valamit az asztalon…..valaminek a nyelét…..Talán ez az, amit keres. A puha, halk neszezés egyre közeledett….A lányt újra elfogta a remegés. Följebb kúszott a keze a tárgyon….tévedett….nem ez az. Tovább tapogatózott…..Végre megtalálta…Egy egyszerű, durván megmunkált fakalapács… Közeledik….de még nincs kész…..még egy dolog hiányzik…tovább keresett…Végre megtalálta egy olló mellett azt is. Egy fogó. Épp emelte, amikor véletlenül egy ott felejtett toll útnak indult lefelé….

 Egy kis hangtalan, tompa puffanás, melyet máskor szinte észre se vesz senki….Most azonban sorsdöntő szerepet kapott….A neszezés a terem másik részében hirtelen abbamaradt…Meghallotta…..Feszült, várakozásteli csönd ereszkedett rájuk….Senki sem moccant…Most egy szívdobbanás is mennydörgésszerűnek hatott…Aztán hirtelen a neszezés visszatért, de most már inkább suhogás volt…..Célzott, kegyetlen suhogás, amely villámgyorsan és feltartóztathatatlanul tartott feléjük….

 Gyorsan kellett cselekednie…megragadta a lány karját és berántotta egy másik szobor mögé, majd egy újabb szoborcsoport felé vette az irányt. Így már egészen közel kerültek a meghibásodott berendezéshez….Még pár lépés és ott volt a lábuknál. Ekkor hallották meg újra…Csak egy dühödt fújtatás….Most ért korábbi búvóhelyükhöz…A neszezés hangosabb lett….kezdett felbőszülni. Idegesen figyelte a levegőt…..egy újabb árulkodó jelre várt. Közben a közeli szobrok között cikázott……Most már tényleg vészesen fogyott az idejük.

 A lánytól kapott kis körömreszelőt bedugta a résbe és felpattintotta az apró doboz fedelét. A fogóval próbálta helyreállítani a megrongálódott drótokat…..Fél perc küzdelem után úgy tűnt sikerrel járt…..bezárta a dobozkát. Kész volt a távkapcsoló…..Minden a terveik szerint haladt…..Ekkor viszont egy újabb fordulat következett be…..és ez az új dolog teljesen felborzolta az idegeiket…..minden egyes szőrszáluk az égnek állt tőle….A hang egyre erősödött….Először csak mintha valaki, vagy valami egy deszkát kaparászna…..de ahogy egyre erősödött a hang, egyre tisztábbá vált…..egy reszelő nyikorgására hasonlított…..mintha egy pokolbéli zenész játszaná utolsó szimfóniáját hangszerén.

 Ez az új dolog jeges rémülettel töltötte el őket…nem értették mi történik….sok mindenre számítottak, de erre nem………….

És akkor, egyszer csak megértette. Rájött mi ez a zaj….abban a pillanatban világossá vált előtte, hogy elérkezett az utolsó játszma…..ennek az egész rémálomnak eljött az utolsó felvonása…..Most vagy soha……………..

Mindketten megértették. Finoman jelezte a lánynak, hogy maradjon, de az nemet intett a fejével…….nem volt ideje vitatkozni…Átadta neki a kalapácsot….Halkan háromig számolt, még egyszer végiggondolt mindent, aztán kiugrott a rejtekhelye mögül……

 Hangos puffanással érkezett a terem közepére…..abban a pillanatban lenyomta a gombot, nagy levegőt vett és lehunyta a szemét……..Nem történt semmi….Felnézett….Pár másodpercig fel sem tudta fogni…….hiszen mindent olyan jól elterveztek…..Hirtelen úgy érezte nem kap levegőt, valami irdatlan nyomás nehezedik a mellkasára, és elkezdett forogni vele a világ….

 Most már biztosan mindennek vége….Lehunyta  a szemét és várt….Úgy érezte, mintha élete kezdene leperegni előtte, a félelem szinte teljesen megbénította……

De nem történt semmi……..és ez a Semmi mindennél rettenetesebb volt…….Nem értette……Itt állt…..fegyvertelenül….már szinte teljesen lemondott az életéről……szabad préda……És semmi…..Ez a Semmi már kezdte nagyon nyugtalanítani…..Érezte, hogy valami nincsen rendben….

Végre bátorságot vett és kinyitotta a szemét….A Hold hideg, kékes fénnyel ragyogta be a termet, torz árnyakat vetve mindenhova……Minden csendes volt és mozdulatlan……Csendes és mozdulatlan, akár egy kriptában……és sehol senki…..

Egy pillanatig biztonságban érezte magát……..Sehol senki…..Csak pár másodperc múlva sikerült magában tudatosítania ezeknek a szavaknak a jelentőségét……Sehol, Senki……..hirtelen megfagyott ereiben a vér….A szoborcsoport mellett minden elhagyatott volt, csak egy magányos kalapács árválkodott ott szomorúan….



TOPI Írásai

Topi

TOPI



Más mese


Még nem megyek haza. Beülök a Centrálba, iszom egy kávét. Nem szoktam délután kávét inni, sok mindent nem szoktam már.

Nem tudom a képemről lehervasztani a mosolyt. Nem megy. Biztos idétlennek tűnök.

Csendes a hely. Jó kis asztalt találtam. Kirúgok a hámból, tejszínhabot is kérek.

Két korombeli nő ül le pár perc múlva a mellettem lévő asztalhoz. Alig dobják le a szabad székre a kabátjukat, nekikezdenek. Gőzerővel szidnak valakit. Rendelnek két konyakot, de oda se figyelve tovább darálják. Nem lehet nem hallani. Mondják, beszélnek, mondják. Szemét pasi. Ez is csak egy állat. Rohadék. Önző, gőgös, nagyképű.

Néhány napja jöttem meg Dijonból. Egy hihetetlennek tűnő meghívás vitt oda. Súlyos betegségem volt, a prof kezelt, ő gyógyított meg, és az élni akarásom.

Pár hónapja a mobilon hívott. Beszélni szeretne velem. Elképesztő dologra kért. Egy kutatási eredménye miatt a dijoni klinikára hívták vendégorvosnak 6 hét re. A feleségének nincs kedve menni. Emlékezett rá, hogy mennyi vágyakozással meséltem a tervemről. Nincs-e kedvem kérdezte, a hat hetet Dijonban tölteni? Vázolta a körülményeket és kíváncsian nézett rám.  Ismerem ezt a nézést, mikor a rendelőben kérdezgetett, olykor ezzel a nézéssel próbált válaszra serkenteni.

 Nem akar egyedül lenni, de ideje alig lesz. Kértem gyorsan a pincértől egy konyakot, ne mondjak abban a pillanatban igent. Kértem egy nap gondolkozási időt.

Dijon helyes kisváros. Beiratkoztam egy nekem való nyelvtanfolyamra, vettem bérletet a közeli sport centrumba, és nagyon hamar kialakult egy baráti társaság körém. Vitatkoztunk, meg akartuk fejteni merre gubancolódik a világ gombolyaga. Remek beszélgetések voltak. Éltem, mint Marci hevesen, anyagi gondok nélkül, francia közegben, szabadon épp annyira kötötten, amit még szeretek. A Prof. orosz származású segítőt kapott. Vitya valamikor a hatvanas években került ki a Szovjetunióból, mesés módon. Nagyon jó orvos lett belőle. Váltogattuk a franciát és az oroszt.

Közel a lakáshoz jó kis fűszerüzlet volt, egy ideje már folyékonyan beszélgetek Sabuval. Tudja melyik sonkát, sajtot, bort és gyümölcsöt szeretjük. Olykor este megcsináljuk a kedvenc salátát, különösen az öntetet találtuk ki remekül. Mesélek a napomról. A Prof. kíváncsi, szereti hallgatni, néha Vitya is velünk van. Bele-bele szól, hozza a maga oroszgyökerű szempontjait. Kicsit más színű ilyenkor a világgombolyag.

Szinte minden nap beszélünk a családdal, ki-ki a magáéval.


Egyik nap elmentem a klinikához, nagyon szép idő volt, sétálni mentünk munka után, Dijon nézőbe. Középkori házakat, különleges helyeket mutattam meg. Mindketten szeretjük az építészeti szépségeket és fotós szemmel nézegetjük a különleges emberi alkotásokat.  Beszélgettünk. Valahogy az emberi kapcsolatok jöttek elő.  Férfi, nő. Féltem, hogy belefutunk egy hímgőggel felcicomázott beszélgetésbe. A mi kapcsolatunk eddig nem terjedt ki, hogy ilyen mélységben megismerjük a másik véleményét. Különleges, távolságtartó, helyén kezelt kapcsolatunk megkímélt a nehézségektől. Amit megtapasztaltam, az egy művelt, okos, igényes férfi udvarias magatartása volt.  Egyenrangúságról, egymás tiszteletéről, és megdöbbentően forró szenvedélyről hallottam. Hallgattam, mosolyogtam. Torkomra forrt a kötekedés.

Nagyon enyhe volt a levegő, finom jázmin illatot éreztem, egészen sötétkék volt az ég, bársonyos. Tudtam, hogy most csak egy egészen kis mozdulatot kellene tennem és belekábulnánk egy viszonyba. Három hét múlva pedig, a Centrálban mesélném a barátnőmnek, hogy ez is egy rohadt, szemét, önző…






JOGRENDSZER



Az elnökre a pincelépcsőn talált Vilma néni, a takarítónő, reggel 6 óra 47-kor. Vérbe fagyva feküdt, arca szinte felismerhetetlenné zúzva.
Az eset kétséget kizáróan illett egy gyilkosságsorozatba: abban a hónapban az elnök volt a 17. államférfi, aki hasonló körülmények között végezte.
Nagy erőkkel kezdték meg a nyomozást, minek eredményeképpen nyolc napon belül
előállították Schifferer Gusztáv kartalfürdői lakost. Az eljárás gyorsan zajlott, a vád
egyértelmű volt.
17 rendbeli, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés. Háta megrogyott az ítélet súlya alatt. Azonnali, golyó általi halál.
Másnap a reggeli lapok hosszú cikket közöltek Schifferer Gusztáv kivégzéséről. Az egyikben külön oldalt szenteltek az előzményeknek: a lelkiismeretes rendőri munkának, a mindenre kiterjedő nyomozásnak, a kontradiktórius tárgyalásnak. Schifferer Gusztáv végigolvasta, alaposan átgondolta az érveket és ellenérveket, figyelembe vette a bizonyítékokat, kizárta az egyéb lehetőségeket.
Hogy bűnös vagyok, nem vitás, állapította meg, és visszaigazította helyére a gerincét. A kőbe már megkönnyebbülten véste bele: Itt nyugszik békében Schifferer Gusztáv, élt 5 évet. Aztán a bal oldalára fordult, és lehunyta a szemét.


                                                                                                                         


Vissza a lap tetejére

Vissza a lap tetejére


Vissza a lap tetejére


GYÁVÁN A HÓESÉSBEN


Gizust vakmerőnek tartotta mindenki. Meggondolatlanul ugrott fejest kilátástalan ügyekbe. Mindenhatónak gondolta magát. Szerelem, munka, vadregényes utazás: mindegy volt, vonzotta, hát ugrott.

Most idősen már nem ilyen. Elindult a sűrű hóesésben, dideregve, kedvetlenül baktat, már nem viszi a lelkesültség.

Gizus szeretett meggondolatlan lenni, nem fájt neki a következmény, rándított egyet a vállán és tovább állt. Megbántani, na, azt nem szeretett másokat. Vonzotta a szédítő magasság, csúcsokra törve rohant fel a magasba, legyen az hegy, vagy a berlini Reichstag kupolája. Igen utoljára ez a különleges üvegépítmény szédítő spirál-meredeke vonzotta felfelé. Mámoros érzéssel rohant a legmagasabbra, szegény útitársát lent hagyva rosszullétével, szédülős rohamával, gyorsan elnézést kért és válaszra sem várva száguldott felfelé, mintha mágnes húzta volna a csúcs felé. Boldogan és lelkiismeret furdalástól gyötrődve szinte szaladt fel.

Most a hóesésben kaptatva a hegyre, élvezettel beszívja a tiszta szinte langyos levegőt, és tudomásul veszi, hogy gyáva vénasszony lett. Óvatosan vág bele új dolgokba, vagy sehogy, oda a lendülete. Fájlalja, hogy eltűnt életéből az a szédítő mámor, amit annyiszor átélt.

Kellene egy orvosi igazolás, égető szüksége lenne rá, sok pénze bánja, ha nem meri elkérni. Mégis érzi gyomra táján a szorító félelmet, kibúvókat keres, gyáva, gyáva.


 Fürth Éva, 2011.




Vissza a lap tetejére


Csomagjaink

Barátom halálhíre nem rázott meg különösképpen. Már tíz éve, hogy elment, egy hatalmas bőröndöt hagyott nálam, hogy vigyázzak rá visszaérkezéséig. Azt hiszem, nincs értelme tovább őrizgetnem. Rokonai, utódai híján a szemétdombnak ajándékozom. Vajon mi lehet benne?
Nem, ez nem igaz. Az imént nem voltam őszinte.
Amint elindultam a szemétdomb felé, tudtam, magamnak is be kell vallanom valamit. Lehetek dühös, hogy tíz éven át felém sem nézett, nem adott életjelt, nem érdeklődött, szóra sem méltatott. Mondhatom, hogy milyen barát az ilyen, meg hasonló bölcsességeket, de hogy a halálhíre nem rázott meg különösebben, az nem igaz. Elvégre, ha az ember egyszer barátjának tud valakit, a némaságnál nagyobb dolgokat is megbocsát neki, talán többször is.
Nem. A bőrönd visszaköltözik. A szárnyasok várhatnak.
Nagy, kopott koffer. Valamikor barna lehetett, fém sarokpántokkal, csatokkal, fogantyúval. Eddig a szekrény tetején lakott, sok más doboz, kancsó, soha nem használt ócskaság társaságában. Meg is feledkeztem róla. Most itt ül velem szemben, a hokedli alig sejlik ki alóla, és szüntelen szólongat. Vajon mi lehet bennem? Vajon mi lehet bennem?
Nem vagyok egy nagy jellem. Próbáltam tudomást sem venni róla, kávét főztem, nekiültem írni, megetettem a tyúkokat, befogtam a fülem, győzködtem magam. Megjavítottam az ajtót, gondolkodást színleltem, tejet forraltam, elmosogattam. Ő nyert.
Itt fekszik az asztalon, gúnyosan kipeckelt száj az ürességben. És benne a sok, értelmetlen kacat. Egy kazetta, egy padlódeszka, egy beszáradt cipőkrémes doboz, egy fél bankjegy, egy törött tükördarab, kővé merevedett, megrágott kenyérhéj, és hasonló ostobaságok. Meg egy halom megsárgult, kifakult újságlap. Mert a kacatok mindegyike, kivétel nélkül, gondosan be volt csomagolva.
Hát ezekért. Ezekért őrizgettem ezt a gúnyosan visszhangzó bőröndöt egy évtizeden át, miközben számomra fontosnak tetsző tárgyaktól váltam meg, mert nem találtam nekik helyet az emlékezésre. Ezekért a vackokért adtam fel az elveimet, a megbántottságomat, az elhatározásomat. Ezeknek hagytam, hogy elvegyék évek óta rendíthetetlen nyugalmamat.
Le akarom venni a szemem róla, de nem tudom. Farkasszemet nézünk, a koffer kárörvendőbb, mint valaha. Muszáj csinálnom valamit.
Akaratlanul is az újság halomhoz nyúlok, kisimítok egy lapot magam előtt. Bambulok a papírra, de nem betűk és számok, csak egy elmosódó, sárga paca. Kezem a következő laphoz nyúl, simítok, bambulok. Simítok, bambulok. A rengeteg emeletes gyűjteménnyé rendeződik előttem. A legfelső lap tetején huszonhét évvel ezelőtti dátum.
Huszonhét évvel ezelőtti dátum. Miért? Barátom tíz éve, hogy elment, hogy rám bízta a bőröndöt. Tizenkét év. A következő. Éledni kezdek. Tizennyolc és fél. Huszonöt. Mindegyik újságon különböző dátum. Vajon mit jelent ez?
Ráz a zokogás. Nincs időm gondolkodni, a jelenetek kristálytisztán úsznak be a jelenbe. Külföldi évei alatt hazajön, pár napra csak. Megkeres, nincs sok időnk. Éjszaka van, minden zárva, rójuk a sötét utcákat, beszélgetünk, megváltjuk a világot. Alig húszévesek vagyunk. Búcsúzóul adni akar valamit, de nincs nála semmi, végül előveszi a pénztárcáját, az egyetlen, utolsó bankjegyét kettétépi, felét a kezembe nyomja. Ez örökre a miénk marad, csak együtt ér valamit, mondja, és eltűnik a feketeségben.
Általános iskola, szünet. Több napja nem evett, tudom. Engem anyám soha nem enged el uzsonna nélkül. Rendszeresen neki adom a zsíros kenyerem, ő meg állatkertet farag nekem faágakból.
Romos épület. Évek óta nem lakják, kifigyeltük, birtokba vettük, az üres falak között nagy terveket szövünk a jövőre. Idővel egész nagy társaságunk szerveződik, csupa huszonéves, forrófejű álmodozó. A titokban megszerzett, betiltott könyveket, iratokat egy padlódeszka alatt dugdossuk.
Úsznak a képek. Ráz a zokogás. Vajon hogy köszönhetném meg neki, hogy visszaadta az életemet?

Változások napja

ÚJ !