Metamorfózis Műhely Copyright © All rights reserved. Pszichológiai tanácsadás Nyítólap Home English



Pityi és Palkó



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Pityinek hívták. Akik ismerték, nem gondolták róla, hogy szerencsés csillagzat alatt született: kicsit sánta is volt, kicsit bandzsa is volt, szüleit pedig korán elveszítette, így mufurc nagyapjával és boszorkaképű öreganyjával éldegélt egy erdő széli kalibában. Szegények voltak, mint a templom egere, nem volt egyebük, mint a kis viskó s három kotkodácsoló tyúkocska az ajtó előtt.

Hanem valahogy mégis gazdagnak érezték magukat. A boszorkaképű öreganyó csuda dolgokat tudott, s amikor az egész napos robot után lekucorodtak a kemence mellé, Pityi tátott szájjal hallgatta elbűvölő meséit. Az anyóka pillanatok alatt meleg, tágas palotává varázsolta a kis kalibát. Megfértek abban manók százával, csillagok ezrével, királylányok és szegény legények, sárkányok és tündérek, de még komplett óriáscsaládok is. Zene hangjai lengték körül őket, táncra perdültek a manókkal, térdre borultak a királyok előtt, paroláztak az ördöggel, s ha úgy akarták, egyetlen lépéssel országokat léphettek át. Pajtásuk volt a sötét, s minthogy Pityi nem tudta, hogy attól félni illenék, általában alig várta, hogy beköszöntsön hozzájuk, furcsa árnyékokat fessen a falra, és kirajzolja azt a különös világot, amelyben minden más, mint ami valójában, és mint aminek nappali fényben látszik.



Így cseperedett Pityink. Néha elkísérte öreganyját a városba, a vasárnapi vásárra. Olyankor látta, hogy vannak gyerekek, akik díszes ruhában pompáznak, hatalmas cukorkát nyalogatnak, óriáskeréken röpülnek a vásár fölébe. Egyszer még egy olyan kisfiút is látott, akit négy ember cipelt valami furcsa, székhez hasonlító szerkezeten. Eleinte nagyon meglepődött ezeken a városi cifraságokon, aztán megszokta őket, akár a manókat, tündéreket, sárkányokat.  

A cifraságoknál, nyalánkságoknál, meleget ígérő bekecseknél azonban sokkal jobban izgatta egy másik áruspult. Véletlenül fedezte fel, amikor egyszer az öreganyja egy vásárló után szalasztotta, mert az ott felejtette a megvásárolt tojásokat. Először észre sem vette - a szeme még nem, de az orra már jelzett valamit. Egy illatot, ami ismerősnek tűnt, mégsem tudta, honnan is, miként is ismerős számára az az alig érezhető, mégis annyira megigéző valami. Hanem szednie kellett a lábát, nehogy a vásári forgatagban szem elől tévessze a vevőt, s nála maradjanak a tojások. Nem sokat törődött ő a tojásokkal, ne gondoljátok, de tudta, boszorkányképű öreganyja nem tudná álomra hajtani a fejét, ha olyan csúfság érné, hogy áru nélkül ereszti el vevőjét. Pityi szerette az öreganyját, hát nekiiramodott.

Hanem alig várta, hogy visszafele ismét megtalálja azt az elsuhanó illatfelhőt, azt az alig érezhető és oly ismerősnek tűnő valamit, amit talán csak ő álmodott oda abba a puccos vásári forgatagba. Megtalálta. Először az orra, aztán már a szeme is. Egy apóka görnyedt egy faágra, ahogy elsőre látta. Egy késsel farigcsálta a fát, s hogy, hogy nem, a göcsörtös kis ágacska egyszer csak eltűnt, s átadta a helyét egy kígyónak. Pityi nem tudta róla levenni a szemét. Az átalakulás olyan volt, amint ahogy öreganyja szavai alatt az ő viskójuk alakult át egyik pillanatról a másikra kacsalábon forgó palotává; a pultot körüllengő illatok - mint a kunyhójukat körülvevő erdő illatai favágás után –: minden ismerős, és mégis minden új, varázslatos, magával ragadó.  Az öregember előtt kis állatok, házikók, madáretetők, tálkák, bölcsők, ládikák sorakoztak, mesék és valóságok fából faragott darabjai, bájos összevisszaságban.

Nem tudni, mennyit állhatott ott, amikor fülébe végre eljutottak öreganyja hívó szavai. Nehezen hagyta ott az öreget, s úgy érezte, magából is ott hagyott egy darabot abban a fából faragott világban. Vagy talán abból vitt egy darabot magával? Döntsétek el ti.

Attól a naptól kezdve azonban valami megváltozott. Hogy mesémet túl sokáig ne nyújtsam, csak annyit mondok, felcseperedvén Pityi asztalos lett.



Sok nehézségbe ütközött, sok akadályt küzdött le, mire attól kezdve, hogy honnan szerezhetne egy jó erős bicskát eljutott odáig, hogy a város minden palotájában az ő lépcsőkorlátai, szekrényei, asztalai díszelegtek, tizenöt legényt foglalkoztatott, s a város előkelőségei versenyt vívtak a kegyeiért. Sőt, egyszer még a királynál is járt lakomára, mesélte nevetve az unokáinak, de hozzátette azt is, az biza’ nem az ő szájízének való lakoma volt.

De kérdezték is sokat az unokái, mert csudamód tudott mesélni. Arról, hogyan gyűjtött tüzelőt az erdőn, amikor akkora volt, mint most ők, s hogyan tanulta meg abból, melyik fa adja keményen magát, melyik simul lágyan formába a kés alá. Arról, mennyi izgalmas emberrel és kihívással találkozott tanulóévei során, akikről és amelyekről semmit sem tudna, ha már az apja is asztalos lett volna. Arról, hogyan gazdagíthatják az embert az értelmetlennek látszó tragédiák, vargabetűk és fantáziavilágok, ha magához engedi őket. S arról, hogyan lesz a világ legszabadabb embere abból, aki az urak szemében szolgának is kevés volna tán.


De emlékeztek még a kisfiúra, akit négy ember cipelt valami széknek látszó szerkezeten? Ő volt Palkó, a város legelőkelőbb famíliájának trónörököse. Apja a környék leggazdagabb embere, házuk hatvanhat szobájából hatot Palkó játékai töltöttek meg. Gyalog nem járt sehova, a szolgák hintón vitték, ha dolga akadt valahol. Nörszök és házitanítók sora járt hozzá, megtanították neki az étkezés, az öltözködés, a lovaglás, a helyes viselkedés és illem szabályait, a környező királyságok nyelvét. Tudta, melyik kezében kell a kést és melyikben a villát tartani, tudta a lányokkal való érintkezés minden csínját-bínját. Hét határban irigyelték játékait, tanítóit, ruháit, életét. Palkó mégis sokat unatkozott, és nagyon egyedül érezte magát.

Néha, amikor gyaloghintóján elkísérhette anyját a városba, elcsodálkozott a többi gyereken, akik felügyelet nélkül futkostak a sárban, cseppet sem ügyelve ruhájukra vagy az illemre. Egyszerre vonzották és taszították ezek a piszkos képű kölykök, bár előbbit tán még magának sem merte volna bevallani.

Teltek-múltak a napok, az évek Palkó életében. Amikor eljött az ideje, feleségül vette a megfelelő lányt a megfelelő vagyonnal. Reggelente kilovagoltak, esténként fogadásokat adtak, gyerekeikhez tanítók jártak, nem volt gondjuk semmire. Mindenki irigyelte őket, Palkó valahogy mégis sokat unatkozott, és reménytelenül egyedül érezte magát.  

Már túl volt a negyvenen, amikor meghalt az apja, majd az anyja is. Aztán egy váratlan lovasbalesetben a felesége. A város sajnálkozott, majd mindenki ment tovább a maga dolgára. Palkó nem tudta, mitévő legyen. Naponta hatvanhatszor bejárta a palota hatvanhat szobáját, aztán már csak a karosszékében üldögélt naphosszat. Nagyon unatkozott, és reménytelenül magányosnak érezte magát.

Amikor már majdnem az egész palota a fejére omlott, legkisebb fia nem állhatta tovább a hanyatlást. Mesterembereket hívatott; ácsokat, kőműveseket, asztalosokat, állítsák vissza az egészet eredeti pompájába.



A mesterek meg is tették, ami tőlük tellett. A palota szebben csillogott, mint valaha. És ha hiszitek, ha nem, Palkó is. Mert a mesterek között akadt egy, aki felismerte benne a furcsa kisfiút, akit valamikor régen négy szolga cipelt egy széknek látszó szerkezeten.

Az igazi mese innen kezdődött. Amikor Pityi és Palkó összetalálkoztak. De ezt bizony már a ti fantáziátokra bízom.


Pál Judit


MESÉK



A tordai mézespogácsák

Így a tordaiak, úgy a tordaiak - hallotta emlegetni Mátyás király az udvarban. S mikor egyszer a Székelyföldön járt, így gondolta magában. "Ha már egyszer itt járok Torda közelében, én bizony megnézem, miről híres ez a város?"

Éppen vásár volt Tordán, mikor Mátyás király - persze álruhában - a városba érkezett. Nagy nyüzsgés, zsibongás fogadta a vásártéren, mert nemcsak a tordaiak voltak ott a vásártéren, hanem jöttek Kolozsvárról, Enyedről, Szatmárból, Moldovából és Havasalföldről is. Magyar, román, német, török árusok mindenféle nyelven kínálgatták portékáikat. Csipkét, selymet a leánynak, mézesbábot a pulyának, a legénynek rámás csizmát, menyecskének boglárt, násfát, pipát, mellényt az öregnek, szentképet az asszonynépnek.


Ahogy az egyik sátor mellett ment el Mátyás, pergőnyelvű asszonyság szólt ki a sátorból:

- Erre, erre vitéz uram, itt árulják a jó tordai mézes pogácsát! Még a török szultánnak is ebből szoktak ünnepre valót küldeni.

- A török szultánnak? - kérdezte Mátyás mosolyogva, és megállott a sátor előtt. - Igaz, hogy nem vagyunk kenyeres pajtások, de azért már én sem adom lejjebb a török szultánnál. Adjon néném asszony egy félpénzért abból a híres tordai mézespogácsából.

És félpénzért egészen tele tette a pergőnyelvű kofaasszonyság a vitéz tarisznyáját.

"De a tordai mézesre bor is dukál." Így gondolta Mátyás, és betért egy közeli kocsmába. Ott ugyan vígan voltak akkor már. Fiatalok mulattak benn a kocsmában, vitézek Mátyás király híres fekete seregéből. Mikor a belépőt meglátták, tréfás jókedvvel kiáltottak feléje:

- Ülj le közénk vitéz pajtás, itt a pohár és igyál velünk a király egészségére. Éljen Mátyás király!

- Éljen! Éljen! - zúgták rá lelkesen mindnyájan.

- Éljen, míg a honnak él! - mondta az álruhás király és örült a szíve, amikor látta, hogy népe ilyen igazán szereti. Letelepedett a vitézek közé és nagyon jól érezte magát a vidáman nótázó fiatalok között.

Na, az volt aztán az érdekes, mikor Mátyás király visszatért Budára és a főuraknak elmesélte tordai útját, milyen jól érezte magát a tordaiak között.

- És hogy elhiggyétek, csakugyan jártam Tordán, íme megkínállak benneteket abból a híres tordai mézespogácsából, amit félpénzért vettem, de úgy egyetek belőle, hogy a török szultánnak is ebből szoktak ünnepre valót küldeni.

Így mondta Mátyás király, s az urak elé rakta a madárlátta tordai süteményeket. Csak éppen egyet tartott meg a király a királynénak, egyet pedig magának. Így történt aztán, hogy aznap Budán, Mátyás király udvarában mindenki tordai mézest evett. Persze, ennek híre ment az egész országban, s itt is, ott is kezdték sütögetni a mézespogácsákat. De süthették! Mert úgy, mint Tordán azért mégsem tudták sütni sehol. Ezt mondta maga Mátyás király is, s talján szakácsát küldte Tordára, hogy tanulja meg, hogyan sütik ott ezeket a süteményeket. Hogy aztán elérte-e a király talján szakácsa Tordára, vagy nem, a tordaiaktól kell megkérdezni, mert ezt ők jobban tudják.Annyi bizonyos, azóta nagy becsületje és keltje vagyon a tordai mézespogácsáknak.           

(László Marcella írása a Jóbarát 1931. január 15.-én megjelent, VI. évfolyamának 5. számából)

                                                                                                  Átvettük Pál Judit: Mézes mesék című gyújteményéből


Vissza a lap tetejére



A sötét bőrű istennő meséje


 Ezt a történetet nagyanyámtól hallottam. Egy rosszkedvű nap éjszakáján mesélte az ágyam mellett ülve, kezével forró homlokomat simogatva.

 - Tudod, csillagom, egyszer furcsa álmot láttam. Csodálatos testű, karcsú, sötét bőrű nő jelent meg előttem. Intett, hogy kövessem. Egy nagy folyóhoz vezetett, vagy talán a tenger volt az? – már nem emlékszem. Úgy ugrott a hűs habokba, mintha szállna, s aztán olyan könnyedén úszott, mint egy delfin. Vonzottak a mozdulatai, szinte észre sem vettem, hogy kerültem én magam is a hullámok közé. Éppoly könnyedén szeltem a vizet, mint ő, boldogsággal töltött el testem erejének, izmaim rugalmasságának érzése. Mintha én és ő egyek lettünk volna. Amikor végül a partra értünk, mellém ült ez a csodálatos tünemény, sötét bőrén aranyként csillogott a napfény.

 - Ki vagy te, szépséges lény? – kérdeztem.

 - Van hely, ahol Oshun a nevem, máshol Iluána.

 - Honnan jöttél, mesélj magadról! – kértem, marasztaltam.

 - Szívesen mesélek annak, aki kéri – válaszolt. – Halld hát történetemet a bujkáló boldogságról, s arról, hogyan csalogattam elő.

 Élt egyszer, nem sokkal, de nem is kevéssel a világ teremtése után egy félisten, akit Ogunnak hívtak. Erős volt, nagy hatalmú, bátor, de haragja könnyen lángra lobbant. Bánni tudott a tűzzel, az embereket mesterségekre tanította, ha kellett, fegyverforgatásra is. Segített, hogy életük aktívan, hasznosan teljen, családjuk gyarapodjon, munkálkodásuk eredményes és örömteli legyen. Tisztelték és tartottak tőle, az emberek közül senki sem merte felébreszteni a haragját. De nem így testvérbátyja, Shangó. Amikor Ogun beleszeretett egy gyönyörű, isteni szépségű leányba, Ojába, bátyja elrabolta tőle és azon nyomban feleségül is vette. Ogun éktelen haragra gerjedt, ám testvérét mégsem volt szíve megölni, ezért dühében és bánatában elbujdosott, nem törődött többé az emberekkel. Nem hallgatta meg imáikat, hagyta, hogy munkájuk gyümölcse kárba vesszen…Így aztán lassacskán az emberek is elveszítették a kedvüket. Hanyatlani kezdett a gazdaság, rossz hangulat lett úrrá a családokban. Az asszonyok ekkor összeültek, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek. Bánatukban, tehetetlenségükben hozzám fordultak: ”Oshun, szerelem, szépség és boldogság őre, kérünk téged, segíts népünkön! Férjeink elvesztették életerejüket, mert Ogun már nem pártfogolja munkájukat. Kérünk téged, tégy valamit értünk!”

Megsajnáltam ezeket a derék asszonyokat és családjaikat. Elindultam hát, hogy megkeressem az elbujdosott félistent. Felöltöttem legkönnyebb selyemruhámat, hét lenge, színes sálamat és kezembe fogtam egy csupor mézet. Ogunra hamar rátaláltam, sötét erdő mélyén kóborolt. Egy közeli, napsütötte tisztáson kezdtem hozzá a tánchoz. Dalommal szólítottam az erdő madarait, lenge sálaim odacsalogatták a pillangókat. Alig fordultam kettőt-hármat, amikor éreztem, hogy Ogun az erdő mélyén felfigyel. Egyre közelebb jött a tisztáshoz. Táncom gyorsult, dalomra vidáman feleselt a madársereg. Láttam, ahogy Ogun kilép a fák közül. Ebben a pillanatban belemártottam ujjamat a mézescsuporba és egy váratlan mozdulattal a félisten szájára kentem a mézet. Ogun meglepődött, de megbabonázott szemeit már nem tudta levenni lebegve forgó fátylaimról és megbűvölten követett egyre kijjebb és kijjebb az erdőből, egészen a nagy folyóig. S mivel ő maga gyönyörű, erős férfi volt, nem álltam ellen kívánságának, alkonyatig táncoltunk a folyóparton. Amikor az utolsó napsugár is eltűnt a horizonton, belevetettem magam a folyóba, Ogun pedig utánam. Úgy szeltük a vizet, mint a halak, lehűtve forró testünket. Mire az emberek falujának közelébe értünk, Ogunnak újra visszatért az életkedve. S bizony, mondhatom, azóta is gyakran találkozunk, mert mindkettőnk szívében szerelem ébredt egymás iránt. Becsülöm őt bátorságáért, ügyességéért, erejéért, jó szívéért. S hogy ő miért szeret? Talán a jókedvemért, az üde lelkemért, s mert a nők és gyerekek segítője vagyok. Talán más miatt is…ezt csak ő tudná megmondani – fejezte be meséjét nevetve Oshun, a sugárzóan szép, barna bőrű istennő.

S akkor azt kértem tőle, engem is gyakran látogasson meg ezután, mert meséjétől, közelségétől felderült a szívem. Úgy éreztem, olyan erő töltött el, amely képessé tesz bármilyen nehézség leküzdésére. Még most is látom, ahogyan fehér gyöngyfogai csillogtak, amikor kacagva válaszolt: „De hisz mindig veled vagyok, ha rám gondolsz. S nemcsak veled, hanem minden nővel és gyerekkel, aki igaz szívéből derűre vágyik s vidámságot akar adni a világnak. Mozdulj, táncolj, énekelj, alkoss – és rám találsz újra!”


- Érzed-e, kisunokám, Oshun hétszínű sáljának lebegését? Figyelj csak! Úgy cirógatja az arcodat, mint kezem a homlokodat. Amerre táncol, derűt és könnyedséget hoz, a levegő illatosabbá válik, a gondok súlya sem olyan nehéz már. A bánat, betegség elszáll, a szíved vidám dalra kel. Végigsuhan a szobán, a kerten, a falun és a városon, az egész világon… S hogy itt járt, mutatja vihar után a szivárvány, téli fán a cinegék és a feketerigók, ősszel a faleveleket terelő játékos szellő.

- Aludj jól, elszáll a bú, a baj…

…Tovább nem hallottam már nagyanyám kedves szavait, mert elaludtam. Reggel napsütésre ébredtem, s arra, hogy elmúlt a lázam. Ahogy nagymama kinyitotta az ablakot – huss – berepült egy apró, lila pillangó. Egymásra néztünk, nem szóltunk semmit, de a szemünk nevetett.

 Oshun azóta is elkísér, pedig már nem vagyok fiatal, vagy hogy is mondjam csak: ha a testem nem is, de a szívem még mindig fiatal. S ezt neki, a derű, a szerelem, a tánc és az alkotás istennőjének köszönhetem. Most megosztottam veletek ezt a mesét, amit jó nagyanyám álmában látott, hallott. Kívánom, hogy ti is találkozzatok a vidám, sötét bőrű istennővel.


Ferenczi Virág


       Pityi és Palkó

       A tordai mézespogácsák

       A sötét bőrű istennő meséje

       A Varázskezek meséje


Vissza a lap tetejére



Vissza a lap tetejére




A Segítő Kezek angyalainak nem szárnya volt, illetve nem jól mondom, a kezük volt a szárnyuk. S mivel varázserővel bírtak, Varázskezeknek is nevezték őket. Áttetszően fényes kézpárok indultak hát útnak, úgy lebegtek a Sötétség felett, mint a világosság madarai. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, egyre nagyobb lett a feketeség. Bizony hétszer hét nap is eltelt, mire elérkeztek az Éjbirodalom legaljára. Össze is kellett kapaszkodniuk, hogy egyáltalán lássák egymást ebben az irdatlan sötétségben. Meg így nem is féltek annyira.

Lassan, alaposan kutatták át a mélységet és egyre jobban elszomorodtak, amikor meglátták, hogy mi maradt az egykor zöldellő levelekből, habosfehér virágokból, mosolygó gyümölcsökből. Megfeketedtek, elsorvadtak, alig pislákolt már némelyikükben az élet. Nem mondtam még, de az Úristen országban minden élő fénylett, csillogott, szikrázott, hogy gyönyörűség volt rájuk nézni is. De itt, a szomorúság völgyében elveszítették világosságukat, elkomorodtak, szinte már nem is éltek.



A Varázskezek úgy határoztak, hogy összeszednek minden egyes darabot, amiben akár csak egy aprócska fény is csillámlik. Így is tettek. Amikor összegyűjtötték őket – éppen hét szakajtó kosárral – akkor vették észre, hogy olyan nehéz lett mindegyik darab a sok sötétségtől, hogy lehetetlen volt megemelni a kosarakat, nemhogy még felvinni őket a világ pereme fölé.



- Mitévők legyünk? – tanakodtak az angyalok. Végül úgy döntöttek, hogy itt helyben összevarrják a darabokat, úgy, hogy legyen kezük, lábuk, meg fejük is, hátha elboldogulnak majd valahogy. Hisz őket is az Úr teremtette, az ő szívükben is kell hogy éljen az Ő szeretete, majdcsak meglesznek. Legalább valami kis fényesség is támad velük ebben a végtelen sötétségben.



Így történt, hogy a darabokból embereket, állatokat és növényeket varrtak, éppúgy próbálták formázni őket, ahogy Isten országában látták. Mikor a munka elkészült, észrevették, hogy alkotásaik nem elég erősek még, ezért beléjük leheltek egy kis fényt és megritkították körülöttük a homályt. Megegyeztek abban is, hogy nem hagyják őket teljesen magukra: négy angyal itt marad és vigyáz rájuk, ha kérik, segít is nekik. Végül elnevezték a helyet, amit kihasítottak a sötétségből – hát, ez lett a Föld.




Az emberek szépen gyarapodtak, terjeszkedtek, egyre nagyobb területet hódítottak meg az Éjbirodalomból. Két baj volt csak, az egyik, hogy nem egyforma fényesség jutott mindegyiknek, s bizony a sűrűbbek, tompábbak nem nagyon értették a fényesebbeket. Azt gondolták, hogy minél nagyobbra nőnek, s minél többjük van, annál jobb lesz nekik. Hiába csitították a fényesebbek őket, hogy az esztelen szerzésvágytól, mohóságtól a sűrű sötétséghez válnak hasonlókká, nem hittek nekik. Az önzés sok háborúsághoz vezetett a későbbiekben. A másik baj meg az volt, hogy még a legsötétebb alakokban is felrémlett néhanapján, hogy nem ez az otthonuk. Valami halvány derengés emlékeztette őket egy ragyogó, csilingelő, vidám birodalomra, s ettől a képtől még az ő kemény szívük is megsajdult…de csak egy pillantásig, mert nem hagyták, hogy tovább emlékezzenek rá. „Ejh, badarság!” – gondolták – „Nincs jobb, mint jót enni, inni, mulatozni, bolond mind az álmodozó!” S bizony, így is volt, mert ebben a földi világban nem sok babér jutott az álmodozóknak.


De az Angyalok megmaradtak nekik, mert egy idő elteltével már csak ők voltak képesek észrevenni a fényüket, csak ők látták a Segítő Kezeket. Ezek a ritkásabb szövésű emberek megtanulták tőlük, hogy ha a nehéz test elporlad, s elegendő benne a fény, visszatérhetünk a Világ peremén túlra, az újra virágzó Világfa ágaira. S hogyan lehet fényt gyűjteni? Úgy, hogy nemcsak önmagunkkal törődünk: ha jó szívvel aduk, ha segítünk a szenvedőn, egyre könnyebbé válunk. A könnyű szív derűt hoz a napjainkba, s ha majd az utolsó óránk is lepereg, könnyedén emelkedik otthona, a Fényes Ég felé.




Az Úristen pedig fentről nézte és gyakran hívogatta is őket, mert mindegyiket szerette, hisz ő volt Atyjuk, teremtőjük. Ne higgyétek, hogy elfeledkezett volna akár a legsötétebbről is! Nézz fel az égre, amíg látod a csillagokat, tudd, hogy Ő küldi neked a fényt: „Ne félj, Te is egy vagy közülük, csak bátran kiskomám!” S bizony, a Sötétségbe zuhant fiakat még százszorta nagyobb megbecsülés várja fenn, mint azokat, akik az idők kezdete óta csücsülnek a Világfa ágain.


Ferenczi Virág


Vissza a lap tetejére


A Varázskezek meséje arról, hogyan lettek az emberek



Egyszer az idők kezdete előtt, a Világmindenségben súlyos dolog történt. Hogy mi volt, senki sem tudja már, de az biztos, hogy a Világfa, ami a Világ közepén állott, úgy megrázkódott, hogy az ágai letörtek, a levelei és a virágai, sőt még a gyümölcsei is darabokra hullottak és ez az egész mindenség a Világ pereméről lezuhant.

Jaj! – gondolta az Úristen – gyorsan tennünk kell valamit, nehogy kárba vesszen az örökkévaló fáradozás gyümölcseinek java. A Segítő Kezeket, legkedvesebb angyalait küldte hát a veszélyes útra: szálljanak le a Világ pereme alá, oda, ahol az örök sötétség lakik és mentsék, ami még menthető, úgy, ahogy tudják.



Hogyan olvassunk mesét gyermekeinknek?