„Igen, főnök” - az ember, aki nem tudott nemet mondani


A sort a végtelenségig folytathatnánk, és valószínűleg nincs olyan ember, aki ne tudna még harminc példát hozzátenni, aminek a vége mind összefoglalható ebben az egyszerű mondatban: Nem tudtam nemet mondani”.

Miért olyan nehéz kimondani ezt a három betűt? Miért érezzük sokszor úgy, muszáj egyetérteni, beleegyezni, elfogadni, megcsinálni – vagyis tilos elutasítani, kiállni saját vágyainkért, jogainkért, elképzeléseinkért?
Számtalan oka lehet, kinek miért annyira nehéz nemet mondani. Túl a társadalmi, szociális „íratlan szabályokon”, belénk nevelt udvariasságon a nem elválaszt a többiektől, az átlagtól, olykor akár szembe is helyez a többséggel. A különállást, elutasítást fel kell vállalni és meg kell indokolni – ráadásul azok számára is érthetően, akik igent várnak tőlünk –, pedig sokszor egyszerűbb csak ráhagyni valamit a másikra, akkor is, ha mi éppen nem úgy gondoljuk, nem azt akarjuk.

Elfogadjuk főnökünk vacsorameghívását, pedig semmi kedvünk hozzá. Elvállaljuk a szomszéd macskáját egy hónapra, pedig ki nem állhatjuk a macskákat. Megvesszük a ruhát, ami csak az eladó szerint áll jól. Órákig hallgatjuk barátunk sokszor ismételt siralmait, pedig ezer más dolgunk volna. Megdicsérjük barátnőnk frizuráját, pedig nem is illik hozzá. Hagyjuk magunkat rábeszélni egy termékbemutatóra, biztosításra, használati tárgyra, „kihagyhatatlan lehetőségre”, pedig valójában semmi szükségünk nincs rá. A munkahelyen alig győzzük a sok munkát, amit indokolatlanul a mi nyakunkba sóztak. Otthon önként vállaljuk az áldozat vagy a mártír szerepét, mert azt hisszük, kötelességünk mindenki kedvében járni, kivéve a magunkét.

Olykor félünk attól, hogy megbántunk, magunkra haragítunk másokat. Vagy attól, hogy fájdalmat okozunk nekik, hogy erőszakosnak látszunk, hogy konfliktusba keveredünk, esetleg kiközösítenek, ha vállaljuk ellentétes véleményünket valakivel/valakikkel szemben. Vagy attól, hogy minden kimondott nemmel elszalaszthatunk valami kínálkozó lehetőséget, valami nagyon fontosat.

Sokszor egyszerűbb csak ráhagyni valamit a másikra, akkor is, ha mi éppen nem úgy gondoljuk, nem azt akarjuk.


Vagy nem akarunk ezzel rossz benyomást kelteni, kényelmetlen helyzetbe keveredni, gúnyolódás céltáblájának kitenni magunkat. Vagy kimondjuk ugyan, de abban a pillanatban bűntudatunk támad tőle, és az agresszív, mindentudót, mindenhatót játszó ember nem illik az énképünkbe, és egy gyors szabadkozással, bocsánatkéréssel máris szabadulni próbálunk ettől a kellemetlen érzéstől.

Akármi legyen is az oka, a meggyőződésünk ellenére ki nem mondott nem sokáig motoszkál az ember fejében, és – gyakoriságától, a kérdés súlyától függően – a kellemetlen közérzettől az állandósult szorongásig sok álarcban próbál a felszínre törni, akkor is, ha netán mi magunk sem vagyunk tisztában a háttérben meghúzódó okokkal.

Pál Judit

Mindez persze nem azt jelenti, hogy „jól van, mától megváltozom, és mostantól mindenre nemet fogok mondani, gondoljon mindenki, amit akar...”.
Mert a gondolkodás nélkül, megszokásból, agresszíven szajkózott nem legalább annyi kárt tud okozni, mint a ki nem mondott társa. Ha csak azért mondjuk, mert fel sem mértük a helyzetet, csak mindig nekünk kell, hogy igazunk legyen, mert egyfolytában arra gyanakszunk, hogy kihasználhatnak, mert félünk bármiféle változástól, mert elutasítunk minden ismeretlent, legyen szó helyzetről vagy emberről, és így tovább.

Az a fajta nem, amelyiket „tanítani kéne”, határozott, de soha nem erőszakos. Nem kinyilatkoztat, „csak” segíti a gondolkodást, a vitát, a kommunikációt, az egyéni vélemények, személyiségek, különbözőségek kifejeződését, elfogadását.
A rossz hír az, hogy nincs általános recept, hogyan lehet a „képtelen vagyok nemet mondani” helyzetet egy gombnyomásra elvarázsolni.


Vissza az olvasnivalókhoz