„Itt van az ősz…” - Életünk évszakai

Tavasztól télig - gyermekkortól öregségig

      Ha egy ember életét egyetlen évhez hasonlítanánk, akkor gyermekkorunk a tavasznak, ifjú- és fiatal felnőttkorunk a nyárnak, érett felnőttségünk az ősznek, időskorunk pedig a télnek felelne meg. Ugyanúgy, ahogy a természet évszakonként változik, életünk különböző periódusaiban más-más feladatok várnak megvalósításra. A gyermekkor a növekedés, tanulás időszaka, ifjú- és fiatal felnőttkorunkban a család és a hivatás felépítése, érettebb felnőttként mindezek megszilárdítása, biztosítása a cél, időskorban pedig meg kellene tanulnunk fokozatosan lemondani a földi javakhoz való ragaszkodásról, készülve a „nagy utazásra”; ideális esetben ezt a szakaszt a szellemi, spirituális fejlődésnek kellene kitöltenie.

„Őszbe csavarodott a természet feje…” - az életközepi válság

      Amikor életünk deléhez érünk (a 40-es életévek környékén), sok ember él át egy rövidebb-hosszabb ideig tartó, zavaró érzésekkel, gyakran depresszióval is járó állapotot. Úgy érezzük, mintha utat tévesztettünk volna, mintha nem mennének olyan simán a dolgok, mint eddig, mintha nem tudnánk úgy örülni, mint korábban, mintha valami nem lenne rendben. A szakirodalom ezt „midlife” krízisnek, életközepi válságnak nevezi. Ez nem egy modern kori jelenség, olvashatunk róla a Dante által a XIV. század elején írt „Isteni színjáték”-ban is, amikor a középkorú költő így jellemzi saját lelkiállapotát: „Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,/ mivel az igaz útat nem lelém.”

      Valójában arról van szó, hogy egy határvonalhoz érkeztünk. Ha tükörbe nézünk, külsőnk is jelzi, de belülről is érezzük, hogy testünk elkezdett öregedni. Fiatal éveinkben az ifjúkori lendület és akarás szinte minden problémán átsegít, az elmúlás gondolata nem foglalkoztat tartósan. Most azonban, látva, érezve a változásokat, már nem lehet elsiklani amellett, hogy utunk az életből lassan kifelé halad. Az ember önkéntelenül is mérleget készít: mik voltak a céljaim, mit valósítottam meg ebből, mi az, amihez nem volt bátorságom, lehetőségem és még mindig magamban hordozom a vágyat. Az idő szorítását csak az élet delén kezdjük érezni. A meg nem valósított, de vágyott tervek, a gyávaságból kötött kompromisszumok olyan érzést kelthetnek, mintha célt tévesztettünk volna, mintha nem ott lennénk, ahová el szerettünk volna jutni.

Mit tehetünk?

      Ilyenkor az lenne a jó, ha az ember őszintén és elfogadóan szembe tudna nézni nemcsak a tükörképével, hanem lehangoló érzéseivel is. Most, életünk közepén még megtehetjük, hogy a szívünkre hallgatva olyan irányba „kormányozzuk a hajónkat”, ami jobban megfelel eddig meg nem valósított vágyainknak. Ez persze nem azt jelenti, hogy csapot-papot otthagyva azonnal lépjünk ki elrontott kapcsolatainkból és utazzunk el a világ másik végére. Inkább próbáljuk magunkban tisztázni „nyereségeinket-veszteségeinket” (mérlegkészítés) és felidézni azokat a döntéseket, helyzeteket, amik a nem kívánt útra vezettek.  Sohasem csak mások tehetnek a bajainkról. Sokszor kézenfekvő külső tényezőket (embereket, eseményeket) okolni saját problémáinkért, pedig ez nem vezet megoldáshoz. Mások hibáztatásával tehetetlenségre kényszerítjük magunkat. A másik embert megváltoztatni nem tudom, a kátyúból való kijutás egyetlen esélye, ha én magam változom. Érettebb szemmel tekintve kapcsolatainkat, remélhetőleg eljutunk a megértéshez, megbocsátáshoz. Az éveken át hordozott harag rengeteg energiát köt meg.

      Tipikusnak mondható „megoldás”, amikor az ember megérzi az „elmúlás szelét”, hogy még intenzívebben beleveti magát eddigi tevékenységeibe, még nagyobb gázt ad - hiszen sürget az idő -, ahelyett, hogy saját eddigi életútját áttekintve elvégezné az esetleg szükséges korrekciókat. A munkába feledkezéssel próbálja feledni, észre sem venni a változásokat. A másik véglet, amikor valakit magával ragad a „kapuzárási pánik” és ennek hevében - meggondolatlanul - minden körülményen változtat (család, lakás, hivatás).

      Az életközepi válság azt jelzi, hogy olyan ponthoz értünk, amikor a külső építkezés (testi és anyagi értelemben is) elérte csúcsát és mostantól a belső gyarapodás válik hangsúlyosabbá. Ez persze nem azt jelenti, hogy holnaptól már semmit sem érdemes csinálni, és vissza kell vonulni az erdőbe remetének. Inkább egy fokozatos irányváltásról van szó. Aki ezt elfogadja, sokkal könnyebben viseli majd a korosodás éveit, mert abban nemcsak terheket és kínokat lát majd, hanem egy újfajta, gazdagabb belső élményeket, bölcsességet, nyugalmat biztosító időszakot is.

Miért nehéz?

      Jelen korunk, civilizációnk ideálja nem a nyugalmat sugárzó, derűs, érett középkorú vagy idős ember, hanem az aktivitásával, energikusságával, testiségével vonzó fiatal. Emiatt sokan szégyellni valónak érzik öregedő testüket, azt hiszik, ha külsejük nem felel meg az elvárásoknak, akkor kevésbé értékesek. Ez megnehezíti az életkor előrehaladásával járó természetes változások elfogadását, mivel ezeket pusztán mint zavaró, kellemetlen tüneteket élheti meg az ember, ha a szükséges belső áthangolódás nem történik meg. Aki nem akar tudomást venni a mulandóság tényéről és görcsösen kapaszkodna a múló fiatalságba, azt nagyon megkínozhatják a testi változások, mivel folyamatosan emlékeztetik arra, amiről legszívesebben nem venne tudomást.

A klimax - lehetőség egy újfajta termékenységre

      A nők életében a klimaxnak, változó kornak nevezett időszak beköszöntése egyértelművé teszi, hogy testi szinten valami végérvényesen megváltozott. A menstruáció elmaradása jelzi, hogy lezárult az a korszak, amikor a nő anyává válhat. Ezt nem könnyű elfogadni, főleg akkor, ha az anyaság témája korábban is problémákat okozott (pl. még nem szült gyereket a nő, többet szeretett volna szülni, vagy felnőtt gyerekeit nem tudja elengedni, stb.) Ilyenkor nagy intenzitással, kínzóan jelentkezhetnek a klimax szokásos tünetei: hőhullámok, alvászavarok, nőgyógyászati problémák (pl. mióma) és természetesen partnerkapcsolati zavarok, különösen a szexualitás terén. Nehéz megválni a termékenységtől, pedig valójában annak csak testi megnyilvánulásáról kell lemondani. A termékenység számos kreatív tevékenységben, alkotásban megélhető, minden olyan munka, amit szívvel-lélekkel, szeretettel végez az ember, hasonló a gyermekneveléshez. A korábban saját gyerekeink gondozására, a velük való törődésre fordított energia most átterelhető az élet egyéb területeire. Növekedni lehet szellemi, lelki értelemben is, a gyerek utáni vágy pedig idővel átalakulhat az unokák, kisgyerekek iránti szeretetté.

      Összefoglalva, az életközepi „sötét erdőből” kijutni azáltal lehet, ha a természethez hasonlóan elfogadjuk azt, ami következik és a külső építkezés helyébe lassan a belső gazdagodást állítjuk. Egy kis időre megállunk, megszemléljük eddigi pályánkat, majd továbbindulunk azzal a tudattal, hogy életünk egy olyan utazás, amelynek minden szakasza tartogat számunkra nehézséget és szépséget egyaránt. Ne hagyjuk észrevétlenül elmenni a szép perceket amiatt, hogy az elveszített lehetőségeket, képességeket siratjuk.

                                                                                 Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

                                                                                                  pszichológus

Vissza az olvasnivalókhoz