Merj továbblépni! Izgalmas ugrás az ismeretlenbe


Van az úgy, hogy az ember nem is tudja, tulajdonképpen mi baja van, csak azt érzi, valami nem az igazi. És van úgy is, hogy tökéletesen tisztában van azzal, mit kellene tennie, hogy jobban érezze magát (azaz hogy „hova akar eljutni”), valamiért mégsem képes meghozni a döntést, megtenni a változáshoz szükséges lépéseket, még ha a feltételek ehhez látszólag adottak is. Röviden: van az úgy, hogy beszorulunk bizonyos helyzetekbe.

Mindegy, hogy egy erőszakos házastárs elhagyásáról, lélekölő kapcsolatból/munkából való szabadulásról, fogyókúráról, tanulásról, gyereknevelésről, tulajdonságaink, viselkedésünk megváltoztatásáról, költözésről vagy egy régóta tervezett utazásról van-e szó, ha nem tudunk továbblépni, ezekben a helyzetekben egy közös jellemző biztosan van.

Hogy amiben éppen vagyunk, biztonságot jelent. Ismerős terep – ha rossz is, ha unalmas is, ha akármilyen is, legalább tudjuk, mire számíthatunk. És kevesen vannak, akik önként és dalolva lépnének ki abból a zónából, amely a biztonságot jelenti számukra.

Az agorafóbiásoknak saját házuk lesz ez a terep. A rossz párkapcsolatban élőknek saját párjuk. Az unalmas, lélekölő munkát végzőknek a megszokott rutin. A költözés előtt állóknak addigi városuk. Sorolhatnánk, de talán ennyiből is kiderül: belső lehetőségeink, azaz „kényelmi zónáink” határai gyakran sokkal meghatározóbb tényezői az életünkben igényelt, várt, nem ritkán áhított változásoknak, mint külső lehetőségeink.

Ha az összetevőit próbálnánk firtatni, mindenkinél személyre szabott csomagot találnánk. Ha azonban a működési rendszerét vizsgáljuk, kényelmi zónáink mindannyiunknál egyforma sémát mutatnak.

Eleinte örülünk az általuk nyújtott kényelemnek – hiszen a harmonikus élethez szükségünk is van erre. Ezt a kényelmet mi teremtettük meg magunknak, ismerős, elviselhető, biztonságos területet hoztunk létre, még elégedettek is lehetünk magunkkal.

Aztán telik az idő, és új munkánk már csak rutin, a beilleszkedés, tanulás már nem kihívás, a párunkkal már azt sem tudjuk egymásról, ki az a másik, a hobbinkat csak megszokásból űzzük, a baráti körünk is csak megszokásból jár össze – tulajdonképpen minden rendben van, valami mégsem stimmel…

Előbb-utóbb minden kényelmi zóna elveszíti „kielégítő” jellegét, és azt kezdjük érezni, „csak történne már valami”. Ha túl nagy a biztonság, elveszik valami lényeges az életünkből, talán belőlünk is. Nagy terveket megvalósítani, új, mély barátságokat, kapcsolatokat kialakítani, élményeket szerezni, (konkrétan és átvitten is) új területeket felfedezni nem lehet a biztonságos kapuk mögül.


Vannak, akik könnyedén kilépnek erről a területről, és boldogan vetik bele magukat az ismeretlenbe. Többségünk azonban hajlamos inkább csak álmodozni róla, milyen jó volna továbblépni, új házba költözni, mert ez már romos is, dohos is – egészen addig, míg rá nem dől a ház. Azaz ki nem rúgják, el nem hagyják, meg nem öregszik…


Ha kapunk egy lökést a változáshoz – „rákényszerítenek a körülmények” -, az első ijedtség után nem ritka, hogy hamarosan sokkal jobban érezzük magunkat, mint előtte. Megérezzük a változásban rejlő örömöket, lehetőségeket. Megérezzük, hogy ha teszünk valamit saját magunkért, akárhogy sikerül is, mindenképpen jobb, mint ha csak tervezgetjük a változást.


Talán nem találunk másnap új munkát, nem jön el azonnal a herceg vagy a királylány, nem fogyunk  le egy hét alatt, nem leszünk az elhatározás pillanatában kedvesebbek, határozottabbak, bátrabbak, mint addig. De passzív szemlélődés helyett elindultunk valamerre, és ez csak a javunkra válhat.


Hogy át tudjuk lépni kényelmi zónáinkat, először fel kell ismernünk azokat. Már ez sem egyszerű feladat. Kilépni belőlük hosszú, kemény munkával járó utazás, sokszor hullámvasúton. Bátorság kell hozzá. De megéri.

Pál Judit

Vissza az olvasnivalókhoz