Hideg veríték, szapora pulzus - kiút a félelemgyűjteménytől


Létezik egy másik módszer, amelyet mindannyian kipróbálhatunk. Hogy menekülés vagy dédelgetés helyett arra keressük az alkalmat, hogyan kerülhetünk közel a félelmes helyzethez, személyhez, eseményhez. Ezeknek az óriásivá növelt mumusok többségének ugyanis megvan az a sajátossága, hogy amint kipróbáljuk, köddé válik.

Emlékszünk, hogy féltünk például az érettségitől, vagy egy-egy vizsgától? Aztán utána úgy jöttünk ki, hogy „Hát ettől féltem ennyire?” Nem volt más választásunk, hát nekimentünk, és a nagyra fújt buborék kipukkant.
Mindegy, hogy milyen fajta félelmet dédelgetünk magunkban. Annyi mindentől lehet félni. Van, aki nem mer mások előtt megszólalni, nem hogy nagy tömeg előtt beszédet tartani. Van, aki a szeretet elvesztésétől fél, van, aki saját képességeinek hiányától, van, aki a villámlástól…

Hogy rögtön az elején egy közhellyel éljek: világunk nem éppen a biztonságot adó, kiszámítható jövő, a képességek és szorgalom garantálta boldogulás, a békés együttélés ideális mintapéldája. Népek közti háborúktól természeti katasztrófákon át az egyszerű ember mindennapos kenyérgondjaiig tele van rémületet keltő jelenségekkel. Kevesek számára ismeretlen a félelem és szorongás érzése. Sokaknak egész gyűjteményük van belőlük. Biztos, hogy mindegyikre szükség van?
Valódi veszélyhelyzetben persze reálisak a félelmek. Mondhatnánk, vannak helyzetek, amikor az nem normális, aki nem fél.

Nem is ezekkel kívánunk most foglalkozni.
Hanem a félelmek azon csoportjával, amelyet nagyrészt vagy készen kapunk, vagy magunknak generálunk. Azzal a csoporttal, amely szinte irreális – és talán mi magunk is tudjuk ezt. Mégis, annyit dédelgetjük, annyit csűrjük-csavarjuk magunkban az ebben tanyázó félelmeinket, hogy fantáziánk és rendszeres energiabefektetésünk eredményeképpen óriási mumusokká növekednek.

Olykor még az irányítást is átveszik józan eszünk felett, és akkor is gyötörnek, amikor egészen mással lennénk elfoglalva. Jaj, mi lesz, ha megteszem; jaj, mi lesz, ha nem teszem; jaj, sikerül; jaj, nem sikerül; jaj, beszélnem kell; jaj, nem hallgatnak meg… A visszhang a fejünkben észrevétlenül végtelen lejátszásra állt…

Ha elmerülünk ezekben az érzésekben (s ez igaz a félelemre, a szorongásra és a pánikra egyaránt), könnyen maguk alá gyűrnek, ahonnan nehéz ismét a felszínre törni. Hogyan védekezhetünk ellenük?
Léteznek irányzatok, amelyek a szorongások leküzdésére a feltáró pszichoterápiát tartják a legalkalmasabb eszköznek. Vannak esetek, amikor valóban az a legalkalmasabb eszköz.

De ha megpróbáljuk direkt kikényszeríteni azt a helyzetet, amelyben éppen azt kell megtennünk, ami a legjobban ijeszt – beszélni tömeg előtt, elmenni az állásinterjúra, egyedül intézni egy kínos ügyet, táncolni az esküvőn, megfogni a pókot, és így tovább -, és tudatosul bennünk, hogy túl vagyunk rajta, és nem dőlt össze a világ, nem történt semmi visszafordíthatatlan tragédia, akár sikerült, akár nem a küldetés, egészen bizonyos, hogy a következő alkalommal már sokkal kisebb lesz az a mumus.

És minél tovább halogatjuk az efféle szembenézést (életünk bármely területén), annál nagyobbra növekszik. Hogy a végére is jusson egy közhely: nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki szembe mer nézni a félelmeivel…

Tudom, „könnyű azt mondani”. Valóban, könnyebb mondani, még elfogadni is a tézist, mint megtenni. De talán megtenni is könnyebb, mint sok-sok éven át hordozni és etetni magunkban egy felesleges „szörnyet”.


Pál Judit

Vissza az olvasnivalókhoz