Babonák, mágia, kényszerek – avagy hogyan próbálunk hatni arra, ami nem áll hatalmunkban?


„Az újév első napján együnk lencsét, hogy sok pénzünk legyen, viszont nehogy szárnyas kerüljön az asztalunkra, mert elszáll vele a szerencsénk!” Ki ne ismerne ilyen és ehhez hasonló babonás szokásokat? Vajon miért remélünk bármit is ezektől a hiedelmektől? A válasz röviden: nem könnyű belenyugodnunk abba, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, bármennyire is akarjuk.

Egyéni feszültségküszöb


Nem árt, ha azzal is tisztában vagyunk, hogy mennyi feszültséget bírunk, azaz, esetünkben hol kapcsol be a vészvillogó, jelezvén a „megoldhatatlan” határát. Ez a határ ugyanis változtatható, nem muszáj, hogy megmaradjunk a gyerekkorunkban kialakult reakció-szinten. Egy gyerek valóban sokkal kiszolgáltatottabb és tehetetlenebb, mint a felnőttek. A korai, túl erős vagy tartósan fennálló feszültség (traumatizáltság) hajlamossá tesz arra, hogy az eredeti sebződésre hasonló helyzetekben hamar kétségbe essünk és képtelenné váljunk felnőtt válasz kialakítására. Ezen lehet változtatni. Először is fel kell tudni ismerni, hogy bizonyos esetekben „túlreagálunk”. Már ennek észlelése is képes csökkenteni a feszültséget. Szakemberek segítségével a korai traumák okozta sérülések gyógyíthatók, enyhíthetők, illetve számos jól működő feszültségkezelési technika megtanulható (pl. az autogén tréning).


Minél jobban kezeljük saját feszültségeinket, annak kevésbé szorongunk majd a kiszolgáltatottságtól, egyre kevésbé érezzük szükségét annak, hogy babonákban, mágiában bízva, kényszercselekvésekbe kapaszkodva reméljük sorsunk jobbra fordulását.



                                                                                                                  Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

                                                                                                                       tanácsadó szakpszichológus

                                                                                                                                                


Honnan ered a mágikus gondolkodás?


Személyiségünk különböző stádiumokon át fejlődik, érik. A harmadik életév során alakul ki az a képességünk, hogy magunkat másoktól független lényként érzékeljük. Nemcsak azért nehéz ez az időszak, mert rá kell jönnünk, hogy egyedül vagyunk, hanem azért is, mert környezetünk ezidőájt kezdi elvárni, hogy „megzabolázzuk”, azaz szabályozzuk ösztönös késztetéseinket (mint pl. szobatisztaság, indulatok, érzelmek kezelése, illetve beszéd formájában való kifejezése). Ekkor lép be életünkbe az aggodalom, szorongás, szégyen, bűntudat, meg nem felelés érzése. Rá kell jönnünk, hogy nemcsak másokat, de még önmagunkat sem tudjuk minden esetben befolyásolni. Fejlődésünknek ebben a szakaszában még azt hisszük, ha mi nem is, valaki vagy valami más képes lehet rá. A világot „mágikusnak” érzékeljük, ahol bizonyos varázsigék, illetve rituálék segítségével kieszközölhető, hogy a dolgok mégiscsak kedvünk szerint alakuljanak. Ezt a hitet táplálja az is, hogy a nyelvelsajátítás kezdeti stádiumaiban a szó, képzet és az általa jelölt tárgy olyan közvetlen viszonyban állnak egymással, hogy a kettő szinte behelyettesíthetőnek tűnik. Minden kiejtett szó „varázsige”: ha egy kisgyereknek azt mondjuk, hogy „kutya”, már keresi is a szemével, hogy hol van. Képzelet, álom és realitás kézen fogva járnak, sokszor összemosódnak.


Felnőttkori „mágiák”


Világképünk a serdülőkorban érlelődni kezdő racionális gondolkodás megjelenéséig magán viseli a mágikus jegyeket („s az iskolába menvén, a járda peremén,/hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,…” Radnóti: Nem tudhatom).


Bármely későbbi életszakaszban előfordulhat azonban, hogy nehézségek, megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek kapcsán átmenetileg visszacsúszunk a „mágikus” stádiumba. A tartósan fennálló feszültséget akkor is kezelnünk kell, ha nincsenek jól működő megoldásaink, mintáink. Ez az a pont, ahol beléphetnek a már meghaladott mágikus gondolkodás érzelmekkel erősen telített elemei. „Ha ezt megteszem”, vagy éppen, „ha arra nem gondolok”, akkor majd másképp alakulnak a dolgok. A fejünkben cirkuláló feltételeknek, képzeteknek legtöbbször semmi közük sincs az eredeti problémákhoz és ezzel mi magunk is tisztában vagyunk. Mégis kényszert érzünk, hogy végiggondoljunk bizonyos dolgokat, elvégezzük meghatározott cselekvéssorokat. Úgy érezzük, muszáj megtenni vagy épp ellenállni, mert különben katasztrófa lesz. Sajnos, a négyszer átlépett küszöb, vagy a háromszor ellenőrzött ajtózárás csak átmenetileg segít, az eredeti – valódi tárgyától elszigetelt feszültség – visszatér.


Van olyan is, aki másra bízza saját feszültségei kezelését és megoldhatatlannak tűnő problémáival a titokzatos erők tudósaihoz fordul: oldásoktól, kötésektől, mágikus beavatkozásoktól reméli, hogy sorsa jobbra fordul.



Hol van hatóképességünk határa?

Alapvető kérdés, hogy hol van kompetenciánk határa. Nem vagyunk midenhatók, de teljesen tehetetlenek sem. Fontos, hogy egy problémás helyzetben át tudjuk gondolni, hogy mi okozza a nehézséget és vajon képesek vagyunk-e egyedül vagy segítséggel változtatni azon. Egy jól ismert mondás így fogalmazza ezt meg:

„Uram, adj nekem elég derűt, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlant, bátorságot, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”


„S mit tehetünk akkor, ha valóban nem tehetünk semmit?” – kérdez tovább az emberi elme. Bár a helyzetre valójában nincs hatással, ha katasztrófák helyett pozitív vagy megnyugtató kifejletről képzelődünk, az elfogadásban talán mégis segít. Hiába „készülünk ki”, hiába keseredünk el, az tényleg nem javít semmin. Viszonylagos nyugalomban – mivel minden változik – esélyünk adódhat arra, hogy észrevegyünk olyan lehetőségeket, vagy információkat, amelyek felzaklatott idegállapotunkban elkerülték figyelmünket. Nem hamis reményről és önáltatásról van szó, egyszerűen csak nyugodt figyelemről. Van, akinek ilyenkor az ima segít, a „Legyen meg a Te akaratod” megnyugtató kimondása. Mert lehet, hogy valóban nem is az lenne a legjobb, amit annak hiszünk…


Chagall: Mózes és az égő csipkebokor

Chagall: Mesék az ezeregy éjszakából

Vissza az olvasnivalókhoz