Te mindent tudsz a párodról? Minden rendben, majdnem...


Kimondva talán sokaknak tényleg apróságnak tűnik, de (legalább) két dolog miatt mindannyiunk számára érdekes lehet Vera problémája.

Az első, valószínűleg a kevésbé összetett kérdés a kommunikáció. Azaz, ha tudja, mit szeretne, és már régóta zavarja, hogy nem kapja meg, miért nem mondja el mindezt a férjének, és kéri meg, hogy amikor megteheti, maradjon vele.
Vera elbeszéléséből hamar kiderül, hogy egyrészt azért nem hozta még szóba, mennyivel jobban esne neki, ha férje ilyenkor fogná a kezét, átölelné, látszólag „értelmetlenül” is neki szentelné idejét, mert „a férfiak úgysem tudnak mit kezdeni az ilyen helyzetekkel”, másrészt pedig mintha maga is szégyellné magát, amikor beteg vagy fáradt, és nem érzi úgy, hogy „joga lenne még kényeztetést is követelni”.
 
Nem tudom, mit szokott kezdeni a (nem létező) átlagférfi az „ilyen helyzetekkel”, sem azt, Vera párja tudna-e mit kezdeni felesége kérésével. Azt sem tudom megítélni, az ő párosukban „kényeztetésnek” számít-e azt mondani a másiknak, „szükségem van rád, szeretném, ha velem lennél”. Mégis, azt gondolom, ezeket hadd döntse el ő maga. Az a másik.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy tudjon is arról, döntenie kell valamiben.

Vera zavartan mosolyog. Problémája tulajdonképpen „jelentéktelen”, nem is tudja, érdemes-e foglalkozni vele, tényleg probléma-e, vagy csak ő fújja fel az egészet… Férjével „jól kijönnek”, a lényeges dolgokban egyetértenek, a felmerülő vitás kérdéseket meg tudják beszélni, közös programokra, egymásra és magukra is rendszeresen fordítanak időt. Vagyis (majdnem) minden rendben van.

Nem először merül fel a megfelelő kommunikáció kérdése a párkapcsolatokban. Például, hogy ha előre megválaszolunk valamit a másik helyett, mert „biztosan azt mondaná”, talán lesz egy válaszunk, de messze nem biztos, hogy ugyanaz lesz, mint amit az érintett abban a helyzetben éppen válaszolna. Vagy hogy ha szükségünk van valamire, azt nagyon szép lenne, ha a másik rögtön teljesítené is, de keveseknek adatik meg, hogy egy gondolatolvasóval éljenek együtt. Valamilyen formában közölnünk is kell a másikkal, mit szeretnénk.

Nem mindegy persze, milyen ez a forma. Ha megfogalmazzuk, mit érzünk, mire volna szükségünk, és mit szeretnénk ennek érdekében kérni a másiktól, az nem követelőzés. Ha így teszünk, neki is lesz lehetősége mérlegelni, és eldönteni, teljesíti-e kérésünket vagy sem. Ha sokáig némán várjuk, hogy kitalálja, mit is várunk tőle, aztán még tovább morgunk, mert ez nem történt meg, talán az sem követelőzés, de nem is hatékony eszköz a harmonikus élethez.

Tisztességesebb elmondani, mit akarunk a másiktól, semmint dühösen, csalódottan azt várni, hogy kitalálják a gondolatainkat. S ez alól a betegágy sem mentesít.


A másik szál, ami többeket érinthet Vera problémájában, az intimitás, törődés, gyengédség kifejezése.
Sok szempontból vizsgálhatnánk ezt a kérdést, de maradjunk most csak a konkrét esetnél. Vera értékeli, hogy férje „hagyja pihenni”, gyógyulni, de amire igazán szüksége volna, az, hogy legelesettebb pillanataiban is érezze, nincs egyedül, hogy valakivel megoszthatja a számára nyomasztó, fájó pillanatokat is.

Vannak, akik ezekben a pillanataikban szeretnek egyedül lenni. Visszavonulnak, elbújnak, kifekszik-kialusszák magukat, aztán minden mehet tovább a maga rendjében. Rosszul is éreznék magukat, ha ilyenkor társaságuk lenne, ha valaki folyamatosan körülugrálná őket, gondoskodni akarna róluk - sokkal szívesebben választják az egyedüllétet, nyugalmat.
Mások, mint Vera is, látszólag elvonulnak, mert „így szokás”, „így illik”, „nem tartozik másra”, „ne fárasszunk másokat”, valójában azonban ez az egyedüllét nem a nyugalom, hanem a magány, a szorongás forrása számukra. Igénylik szeretteik közelségét, törődését, az érzést, hogy „nincsenek egyedül”.
Sokan nehezen értik ezt meg. Idegen számukra a helyzet, tényleg nem tudják, mit is tehetnének, vagy azt gondolják, ők szívesebben maradnának egyedül – mindegy, miért, de eszükbe sem jut, hogy a „nyugton hagyáson” kívül mással is segíthetnének.

Ha párunk is közéjük tarozik, míg mi a másik csoportba soroljuk magunkat, próbáljuk neki elmagyarázni (talán könnyebb akkor, amikor éppen nem aktuális, mint betegen vagy nagyon fáradtan), mire vágyunk, és miért.
Ha nem érti, próbáljuk meg elmesélni, hogy ha a gyerek beteg, és ágyban kell maradnia, neki is szüksége van a társaságra, nem akar egyedül maradni, csak hogy „pihenhessen”. Ahogy ő igényli a mesélést, simogatást, a puszta jelenlétet, ugyanúgy szükségünk van nekünk is az ő jelenlétére, törődésére. Még ha tevékenyen nem is csinálunk semmit, még ha nem is látszik hasznosnak, egyszerűen próbáljon meg csak ott maradni. (No és nem árt, ha mi magunk is tudjuk, ő mit szeretne, ha a jövőben valamikor ágyba kényszerül.)

Ha tudja, mit várunk tőle, eldöntheti, megteszi-e vagy sem. Így még mindig marad lehetőségünk, hogy tovább morogjunk, ha esze ágában sincs, de akár meg is kaphatjuk, amire igazán szükségünk van.


Pál Judit

Ami őt mégis hosszú ideje bántja, az az „apróság”, hogy amikor beteg, vagy annyira fáradt, hogy csak heverészni bír, egyedül marad. A férje nem tiltakozik az ilyen ágyban töltött órák vagy akár napok ellen, nem hozza szóba később sem, egyszerűen csak elmegy, vagy talál magának valami elfoglaltságot, mondván „Pihenj nyugodtan”, vagy „Feküdni nélkülem is tudsz”. Pedig - saját bevallása szerint - éppen ilyen alkalmakkor esne legjobban, ha párja ott maradna vele, „csak úgy”, semmit nem csinálva, mégis együtt.

Chagall: Szerelmesek

Vissza az olvasnivalókhoz