„Visszajáró lelkek” – magunkkal cipelt kísértetek


Személyes kísérteteink


Pszichológiai értelemben „kísértetnek” nevezhetjük azokat az érzéseket, emlékeket, élményeket, amelyekkel nem voltunk képesek megbirkózni, ezért jó mélyre ástuk őket, „megláncolva” sínylődnek lelkünk valamelyik titkos zugában. Gyakran ezek a „csontvázak” gyermekkorunkból erednek, amikor még valóban nem volt elég erőnk a megküzdéshez. Olyan tartalmak ezek, amik arról szólnak, hogy gyengék, gyávák, „rosszak” vagyunk, szégyellni kell magunkat, tehetetlenül, kiszolgáltatottan állunk szemben valamivel. Ha felszínre kerülnének, kontrollálhatatlan indulat, kétségbeesés vagy félelem uralkodna el rajtunk. Ezért aztán igyekszünk is - nem kevés energia-befektetéssel - hét lakat alatt tartani őket. Sajnos (vagy szerencsére) azonban, időről-időre hallatják a hangjukat: élethelyzeteink természetes módon lehetővé teszik, hogy újraéljünk egykor megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat, szembenézzünk egy-egy félelmetesnek tűnő feladattal.

A pszichológiában jól ismert törvény, hogy a befejezetlenség, lezáratlanság olyan feszültséget hagy maga után, amely arra késztet, hogy foglalkozzunk a félbehagyott dologgal, feladattal, a megoldatlan, elvarratlan kapcsolati szálakkal. Eszünkbe jut, bár nem akarjuk, bevillan, mikor épp pihennénk, sőt éjszakai nyugalmunkat, álmainkat is megzavarja. Visszajár akár egy „kísértet”.


Mit mond a hagyomány?


A kelta hagyomány szerint Halloween-kor – „All Hallow’s Eve”, azaz Mindenszentek éjszakáján – megnyílik a kapu az élők és holtak világa között. A kelták november 1-jén ünnepelték az új év kezdetét, ekkor megköszönték a Napistennek az évi termést. Azt hitték, a világosság istene mostantól a sötétség fogságába kerül, illetve úgy tudták, hogy az elmúlt esztendőben elhunytak lelkei ilyenkor lépnek be a holtak birodalmába. Hogy vándorlásukat megkönnyítsék, tüzet gyújtottak, termény és állatáldozatokat mutattak be, majd a tűz körül táncoltak. Reggel a papok minden családnak adtak a parázsból, hogy új tüzeket gyújthassanak velük, melyek elűzik a gonosz szellemeket és melegen tartják az otthonokat.


Mit tehetünk?


Igazából nem nehéz felismerni, hogy egy „kísértet” kopog az ajtónkon: elárulja a helyzethez képest indokolatlan mértékű indulat vagy félelem. Ha ilyenkor képesek vagyunk befelé, azaz magunkra figyelni (időt „áldozni” a visszajáró szellemnek), nem pedig másokra vetíteni saját felindultságunk eredetét, akkor jó úton járunk. Például miért van az, hogy mértéktelenül kihoz a sodromból, ha valaki hangosan nevet, vagy az asztal alatt rázza a lábát, stb? Miért ismétlődik az életemben, hogy egy jól induló kapcsolat 3 hónap múlva megszakad? Érdemes ilyen és hasonló esetekben feltenni magunknak a kérdést: az érzés ismerős-e valahonnan. Van, hogy egyedül is sikerül visszafelé haladnunk emlékeink fonalán, de lehet, hogy egy jó baráttal vagy szakemberrel való beszélgetés szükséges ahhoz, hogy megértsük viselkedésünk, reakciónk eredetét. A felismerés „lámpása” – ez akkor volt, s bár vissza-visszatér, mégsem a mához tartozik – segít abban, hogy átsegítsük múltunk kísérteteit a „holtak országába”.


Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

                                                                                                                             pszichológus

Marc Chagall képe

Vissza az olvasnivalókhoz