Szép esténk lesz, ha egyszer megöregszünk? Eskü és kételyek

Ám ahhoz, hogy ez a hitünk sokáig megmaradhasson, és – ami legalább ennyire fontos – a gyakorlatban is megvalósulhasson, tovább kell terveznünk az összeköltözés és a nászút boldog, felhőtlen pillanatainál.
Mert ebben a fázisban jellemzően megelégszünk azzal, hogy szeretjük egymást és együtt akarunk élni.

Kevés pár gondolkodik el előre azon (együtt, megbeszélve), hogy vajon milyen új helyzetek várnak majd rájuk a különböző életciklusokban, milyen pontosan az a közös, új élet, amelyet most kezdenek együtt kialakítani, mi történik, ha ők maguk is változnak az élethelyzetek alakulásával, avagy hogyan reagálnak majd, ha párjuk családjánál valami egészen máshogy volt szokás, mint az övékben…


Ha már az „éles helyzet” előtt, akár főpróbaként megtanuljuk megbeszélni a kettőnk életében fontos alapkérdéseket, olykor-olykor meghozni egyféle, mindkét fél számára elfogadható kompromisszumot – amelytől adott esetben aztán nyugodtan el is térhetünk, ha úgy látjuk jónak, szükségesnek -, nagyobb esélyünk lesz arra is, hogy megtanuljuk, hogyan hangolódhatunk rá a másikra. Hogy a megfogalmazott tartalomnál sokkal fontosabb, hogy „közös” legyen, avagy hogy hogyan gondoljunk át vagy fogadjunk el egy, a sajátunktól gyökeresen eltérő véleményt. 

Ezzel kialakíthatjuk azt a csak ránk jellemző folyamatot, amely a kérdés felvetődéstől a döntéshozatalig juttat minket, megismerhetjük a másik és a saját reakcióinkat is a különböző helyzetekben, és a jövőben felmerülő kérdéseken, problémákon zökkenőmentesen, közös elégedettséggel léphetünk túl.

Megkockáztatom, úgy, hogy akár még a vita is jólesik néha. Hiszen tudjuk, hogy az eltérő vélemény egyáltalán nem tragédia, és a végén úgyis megtaláljuk a megfelelő megoldást – mint már annyiszor.

Amikor összeköltözést, együttélést, netán házasságot tervezgetünk, valószínűleg éppen egyik csúcspontját éljük abbéli meggyőződésünknek, hogy együtt mindenre képesek leszünk, és közös életünk mindkettőnk számára a béke és nyugalom szigetét jelenti majd, amíg világ a világ…


Pál Judit

Van néhány dolog, ami mindenkinek alapvető fontosságú ahhoz, hogy „boldogan” élhessen együtt valakivel. Hogy konkrétan mik ezek, azt mindenki maga tudja a legjobban, de egy biztos: mindenkinek vannak ilyenek.

Hogy például milyennek kell lennie a vasárnapi ebédnek? Bele szabad-e nézni egymás leveleibe, telefonjába? Mennyire és mikor kell rendnek lenni a lakásban? Kinek mi a feladata a házimunkában? Lehet-e tévé a hálószobában? Közös lesz-e a kassza? Mennek-e egyedül is szórakozni, nyaralni? Hogyan zajlik az ideális szenteste? Korán illik-e felkelni, vagy milyen jó is délig lustálkodni, amikor csak lehet? Be kell-e reggel ágyazni? Min lehet, és min nem szabad spórolni?
Hogy nézhet-e a gyerek tévét? Mennyit? Ha éjszaka sír, fel kell-e venni, vagy hagyni kell sírni? Kinek kell felvennie? Kell-e büntetni a kisgyereket, s ha igen, mivel? Avagy jutalmazni. Meg akarják-e keresztelni a gyereket? Kezdettől töltsön-e sok időt a nagyszülőkkel, vagy csak a szüleivel legyen? Hogy egyedül aludjon-e vagy a szülőkkel? Mi alapján válasszuk iskolát?...
A kérdéseket, amelyeket sokan nem beszélnek át a nagy kaland előtt, a végtelenségig lehetne sorolni.


Mindezekre persze könnyedén legyinthetünk is, mondván, úgyis minden akkor alakul majd, amikor benne leszünk. Vagy hogy akármit mondunk is előre, az embernek addig vannak elvei, amíg gyereke nem lesz, ki nem próbálja a helyzetet, és így tovább. És ezekből a bölcsességekből sok minden igaznak  is bizonyulhat az elkövetkező években.
Mindenkinek és minden párnak máshol lesz a hangsúly. És nyilvánvalóan nem lehet mindenre „előre felkészülni”

Vissza az olvasnivalókhoz