Mi lehet a szeretet?

Alapok


Kiindulásként egy főemlősökkel végzett pszichológiai kísérletről szólnék. H.F.Harlow az 1960-as években több olyan vizsgálatot is végzett, ahol kismajmokat anyjuktól elválasztva nevelt. Az elválasztás idejét is variálta 3-12 hónap között. Azt figyelte meg, hogy a legalább 6 hónapos szeparációt elszenvedett állatok később nem képesek pozitív érzelmek átélésére és kifejezésére fajtársaik irányában. Az egy évig elzártak kapcsolatteremtésre képtelenné váltak, vagy apátiásan (érdektelenül, magukba húzódva) gubbasztottak, vagy páni félelmet mutattak, ha egy másik fajtársuk megjelent. A 6 hónapra izolált állatok szintén félelemmel reagáltak a normálisan felnőtt társaikra, viszont azonnal és indokolatlanul agressziót mutattak a gyengébbek irányában. Pozitív érzelmek megtapasztalásának hiányában (amit az anyai gondoskodás nyújthatott volna) sem a félelmet, sem az agressziót nem gátolta semmi.

Szeretet-e az ösztönvezérelt kötődés?


Az ösztönök, vagy elsődleges hajtóerők rendkívül fontos szerepet töltenek be az ön- és fajfenntartásban. Épp ezért, amikor működésbe lépnek, szinte kontrollálhatatlanul uralják a viselkedést. Gondoljunk csak az éhségre, a szexuális vágyra, vagy akár az anyai-utódápolási késztetésre. Vajon mi köze van az ösztönöknek a szeretethez? Szeretem azt, amire, akire vágyom? Evidensnek tűnhet, hogy „persze, különben nem mennék utána”. De vajon akkor is kell majd, akkor is jó vele, ha épp nem hajt a szükséglet? Azt gondolom, az ösztönök megteremtik annak lehetőségét, hogy rövidebb-hosszabb ideig a közelében legyünk annak, aki alkalmasnak tűnik szükségletünk kielégítésére. De hogy valóban kialakuljon szeretetkapcsolat is közöttünk, ahhoz más is kell.

Ebben az írásban önbecsapásainkról, mások áltatásáról lesz szó, azaz a szeretet „hamisítványairól”. Mivel a szerző maga sem tud általános érvényű, mindenkor helytálló definíciót a szeretetre, ezért azt járja majd körül, hogy mi az, ami nem az.


Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

    pszichológus

Szeret-e az, aki függ a másiktól?


Megtévesztő lehet, ha valaki szolgálatkész, talán túlzottan is kedves velünk, csodál bennünket. Hisz ki ne szeretne fürödni ezekben a pozitív érzelmekben? Könnyen azt hihetjük, hogy szeret, talán ő maga is ezt gondolja. De vajon megmarad-e ez a viszonyulás, ha már nem leszünk „pozicióban”, nem függ tőlünk a másik? Tipikus népmesei motívum, hogy a „barátok” azonnal odébb állnak, ha kifogy a „húsos tál”. Gondolkodjunk el azon is, mi kivel játsszuk ugyanezt. Kihez vagyunk kedvesebbek, mint ahogy valójában érzünk iránta, kinek hízelgünk és miért? Tartunk tőle? Társasága előnyökhöz juttat bennünket? A vele való kapcsolat kielégíti valamilyen szükségletünket? Nem azzal van a baj, hogy ilyen viszonyulások léteznek, ez természetes. De ne nevezzük – még magunk előtt sem – szeretetnek, ha érdekek kötnek valakihez!

A szükséges „plussz”


Vajon honnan tudhatjuk, hogy szeretve vagyunk vagy szeretünk? Azt gondolom, akit szeretnek, az alapvetően jól érzi magát a bőrében. Ha valódi figyelemmel és együttérzéssel vagyunk a másik fél iránt, kifejezzük, hogy ő értékes ember. Ha jól érezzük magunkat vele, ő is átélheti, hogy fontos és érdekes. Olyan valaki, akivel érdemes időt tölteni. Ezek azok a tapasztalatok, amik valóban szárnyat adhatnak, amitől a nehéz helyzetek is elviselhetők; ez a mesebeli „hamuban sült pogácsa”, azaz az útravaló, ami nélkül nem érdemes elindulni. Természetesen ezt elsődlegesen az anya nyújthatja gyermekének, ha örömöt jelent számára a gyerekekkel való együttlét, a gondoskodás, ha az ösztönkésztetésen túl is képes figyelni rá, ha tolerálni, kezelni tudja a nehéz, feszültségteli helyzeteket is. Sajnos nem mindenki olyan szerencsés, hogy tarisznyájában elegendő útravaló lenne. Van, akinek később kell pótolni, megtanulni, hogyan juthat valódi „táplálékhoz” Bár a feladat nehéz, de nem reménytelen.



Vissza az olvasnivalókhoz