CSALÁDI ÉLETCIKLUSOK

Markovich Ágota összefoglalója

A családot érő, feszültséget növelő hatásokat két csoportra oszthatjuk (Carter, McGoldrick, 1989.) A „vertikális stresszorok” közé tartoznak a generációkon átadódó kapcsolódási és együttműködési minták, a családi attitűdök, tabuk, elvárások, hiedelmek, „címkék”. Ezeket befolyásolni nincs módunk, a kérdés az, hogy mit kezdünk vele. A „horizontális stresszorok” egy része előre látható, a család jelenben zajló működéséből fakad. Ezek a normális fejlődés során kialakuló krízisállapotok (normatív krízisek) az életciklus váltásoknál felmerülő feszültségek. Egy másik részük nem bejósolható ún. paranormatív krízis (pl.: korai/váratlan haláleset, sérült gyermek születése, krónikus betegség, háború), melynek hatásával a család kénytelen szembenézni. Jelentős „vertikális stressz” esetén már egy kisfokú horizontális stresszhatás is elég ahhoz, hogy a családot kibillentse az egyensúlyából. Ugyanakkor lehet feszültségmentes a „családi örökség”, ha a jelenben  túl sok és túl intenzív stresszhatás éri a családot, az végül működésképtelenné válhat.

Nem szabad elfelejtkezni természetesen arról sem, hogy a család egy nagyobb rendszer – a társadalom – része, így nem mentesülhet azoktól a (szociális, kulturális, gazdasági, politikai) negatív hatásoktól sem, mely az ebben a rendszerben elfoglalt helyzetéből fakad.

A különféle családi életciklus modellek eltérő szempontok alapján szakaszolják a család fejlődését. Duvall (1977, idézi Carter, McGoldrick, 1989) a családtagok családba való érkezése és onnan való távozása alapján nyolc szakaszt állapított meg; Combrinck-Graham (1985, idézi Carter, McGoldrick, 1989) a centripetális (a család összefogását igénylő helyzet – pl. gyermek születése) és centrifugális (az egyéniség kerül előtérbe – pl. gyermek iskolakezdése) szakaszok közötti váltakozást hangsúlyozta.

A családi életet szakaszokra bontó elméletet jelentősen befolyásolta Erikson egyéni fejlődést bemutató szakaszmodellje. A két modellt egybevetve megfigyelhető az egyéni fejlődés és a családi életciklusok egybeesésének dinamikája.

Carter és McGoldrick családi életciklus modellje szerint a központi folyamat a családi kapcsolatrendszer olyan módon történő kiterjesztése, összehúzódása és újrarendezése, mely a családtagok be- és kilépését, illetve fejlődését segíti elő. (Carter, McGoldrick, 1989) Modelljük tartalmazza azokat a változási folyamatokat, melyeket a családnak végre kell hajtania az adott két szakasz közötti átmenet sikeres megvalósítása érdekében, illetve a sikertelen átmenet lehetséges megnyilvánulási formáit. A szükséges változásokkal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy itt másodrendű változásokról (Bateson, 1972, idézi Watzlawick, 2008) van szó, mely a rendszer egészének – a struktúrának, szerepeknek és határoknak – változását jelenti. (A szakaszokon belül felmerülő problémák gyakran megoldhatók elsőrendű változással. pl.: „ugyanabból még több” – erősebb fegyelem, több figyelem, több támogatás)

1.  Fiatal, levált felnőtt


4. Család serdülőkkel


Az első szakaszban a probléma fő forrása általában az, hogy a fiatal felnőtt vagy a szülők nem ismerik föl, hogy kapcsolatukat kevésbé hierarchikus formába kellene átrendezni, hiszen már mindannyian felnőttek. E felismerés hiánya lehet az oka annak, ha a szülő továbbra is erősíti, kiszolgálja a fiatal függőségi igényét; a fiatal nem törekszik a függetlenség elérésére vagy épp ellenkezőleg, lázadással és érzelmi elszakadással próbálja biztosítani a függetlenségét, mely valójában csak látszólag valósul meg. (lásd fentebb: Bowen - Érzelmi kilépés) A kölcsönös felnőtt-felnőtt kapcsolat kialakításának feltétele, hogy a fiatal annak lássa, és fogadja el a szüleit, amik ők valójában, és ne igyekezzen megfelelni olyan esetleges elvárásaiknak, melyek nem egyeznek a saját elképzeléseivel (→küldetés, delegáció).


2. Családalapítás - az ifjú házaspár




A második szakaszban az ifjú házasok legáltalánosabb nehézsége a családi státusz újradefiniálásából fakad. (anyám lánya vs. férjem felesége) Legszembetűnőbb jele ennek az új egység – ifjú pár -  körül meghúzott határ működésképtelensége. Vagy a származási családok tolakodóak és a fiatalok nem mernek határozottan fellépni ez ellen; vagy képtelenek kielégítő kapcsolatokat kialakítani a kiterjedt családdal és elszigetelődnek (lásd: lojalitás konfliktus, Böszörményi-Nagy).

Amennyiben egyik vagy mindkét fiatal túlságosan összeolvadt a saját családjával, úgy szintén nehézséget okoz az új család, mint önálló új rendszer kialakítása.


3. Kisgyermekes családok


A harmadik szakasz számos jelentős változást hoz. Az első gyermek megszületése individuális szinten is nagyon sok mindent megmozgat a szülőkben, amire általában nincsenek felkészülve. A családban elfoglalt helyük ismét változik – egy generációval feljebb lépnek, maguk is egy fiatalabb generációról kell hogy gondoskodjanak. A központi probléma a szülők között a felelősség vállalása, a gyermekkel szemben a megfelelő határozottsággal való fellépés (határok, korlátok), ugyanakkor a türelem és elfogadás gyakorlása. Sok szülőnek gondot okoz a gyermeke és közte húzódó generációs határ elfogadása, ezért vagy maga is gyermekként „társul” és képtelen kontrollálni, vagy a gyermektől várja el, hogy felnőttként viselkedjen és kontrolálja saját magát. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy napjainkban – sok esetben -  mindkét szülő dolgozik, így folyamatos egyeztetést igényel a gyermek(ek) ellátása, felügyeletük biztosítása, és ezt nem mindig sikerül megnyugtató módon megoldani. Az anya - amennyiben karrierje folytatása mellett dönt – általában sorozatos konfliktusokkal néz szembe, hiszen két helyen kell egyszerre helytállnia. Jellegzetes tünetei a rosszul működő rendszernek a szexuális zavar és a depresszió. Nem meglepő, hogy a házasság ezen fázisában a legnagyobb a válások aránya.

A gyermek születése a nagyszülők életében is változást hoz. Míg sok szempontból háttérbe szorulhatnak, egy területen kibontakozásra is módjuk nyílik: a szülői felelősség terhe nélkül alakíthatnak ki gondoskodó, kölcsönösen örömet szerző kapcsolatot az unokáikkal.


A negyedik szakasz: család serdülőkkel. Talán a leglátványosabb, „leghangosabb” változások időszaka. A családban új értelmet kell kapjon a „gyermek” szó jelentése, változnia kell a szülői szerep tartalmának is. A serdülőnek minőségileg más határokra is van szüksége, mint egy kisgyereknek. Ugyanakkor – hagyományos rítusok hiányában – ennek a mindent és mindenkit érintő átalakulásnak nincs egy biztonságot adó „forgatókönyve”, megoldási mintája. A serdülők a világ felé nyitva új és – szüleik számára – idegen értékeket, ideálokat hoznak a családba, melyeket a szülők fenyegetőnek, az addig fennálló értékrend megtagadásának tekinthetnek. A korábbi állapot fönntartása érdekében egyre kétségbeesettebben próbálnak kontrollt gyakorolni a serdülő életének minden területét és aspektusát ellenőrizve. A merev határok következményeként a leválás folyamata elakadhat, amennyiben a serdülő a szülői nyomásnak engedve visszahúzódik a kortárs kapcsolatoktól, az élet családon kívülről érkező ingereitől, kihívásaitól. Ellenkező esetben – ha a serdülő nem enged a „visszahúzó erőknek” – a szülők folyamatosan frusztrálódnak saját fontosságuk megélésében, ezzel téve konfliktusossá a leválás folyamatát. Ideális esetben a rugalmas határok megengedik, hogy a serdülő szabadon járjon ki-be a családba (mint a biztonságos kötődés esetén a kisgyermek).; Kilép és fokozódó függetlenségét egyre sikeresebben teszi próbára az élet különböző területein (pályaválasztás, kortárs kapcsolatok, párkapcsolat); és visszatér, amennyiben számára még egyedül megoldhatatlan kihívással találkozik. A családra természetesen igen nagy terhet ró ez a fajta rugalmasság, hiszen ez a szerepek folyamatos egyeztetését is megköveteli, ami a szülők esetében egy másfajta szerepátalakulással is egybe esik. Az életközépi válság – mely a szülők egyikénél vagy mindkettejüknél erre az időszakra esik – a személyes, szakmai és házasság terén elért eredmények számbavétele során az elégedettség illetve a kudarc érzését erősítheti. Általában sor kerül a házasság újraértékelésére, átrendeződésére vagy akár válásra is. Sok serdülő kori probléma hátterében éppen ez az átrendeződés – széthullás – húzódik. A párkapcsolati krízist elfedi a serdülő és a szülők közt zajló „háború”.



5. Leváló és elköltöző gyermekek


A következő, ötödik szakasz, talán a legproblematikusabb az összes közül. A gyermekek önállósodása, a szülői funkciók minimálisra csökkenése és a családba be- illetve kilépő tagok – korábbihoz viszonyított – nagy száma jelentősen növeli a családban megjelenő feszültségeket.


A társadalmi változások következtében (kevesebb gyermeket vállal egy család, egyre növekszik a várható élettartam) meghosszabbodott az az időszak, amikor a szülők már nem nevelnek gyermeket, de még nem is nyugdíjasok. Az így kialakuló űrt – „üres fészek” – sokszor nehéz kitölteni, hiszen erre sem a saját korábbi életszakaszokból, sem az előző generációktól nem kapunk mintát. A megoldás ezért gyakran az előző állapot fenntartására való törekvésben nyilvánul meg: a család nem engedi leválni és önállósulni a fiatal felnőttet. Ennek a veszélynek főleg a legkisebb gyermekek vannak kitéve. A másik – szintén nem optimális – megoldás esetén a leválás megtörténik, a szülőket – főleg az édesanyát – pedig az üresség érzése, és gyakran depresszió keríti hatalmába. A legjelentősebb változást ebben a szakaszban mégis a családtagok távozása és új tagok érkezése hozza. A saját családot alapító fiatal házastársa, majd közös gyermekeik gyarapítják a családot, új kapcsolatokat és új szerepeket hozva a családba. Ugyanakkor a nagyszülők, idős rokonok – esetleg hosszas ápolást, gondozást követően – meghalnak. A gyász feldolgozása, a saját – gyermek – szerep elengedése, és az ezt követően fellépő űr nehézzé teszi a továbblépést. Ideális esetben ugyanakkor ez a látszólag kiüresedett állapot lehetőséget biztosít új szerepek, érdeklődési területek, kapcsolatok felderítésére. Mindarra, amire a gyermeknevelés mozgalmas és felelősségteljes éveiben nem nyílt lehetőség, most jut idő és energia. A közösen megélt új élmények „újraéleszthetik” a szülőket, akik többek között például a legfiatalabb generációval kialakított kapcsolatukon keresztül – megváltozott szerepben -  is visszakerülhetnek a család „vérkeringésébe”. (Most ők járnak ott, ahol a szüleik tartottak, az ő családalapításuk idején.)


6. Időskori család

Végül a család a hatodik szakaszba – életciklusba – lép, mellyel kapcsolatban a társadalomban egy erősen borúlátó kép él. Az egyik fő hiedelem szerint az öregek egyedül, magányosan, családjuktól távol – gyakran kórházban vagy más ellátó intézményben – élnek. Ráadásul betegek, szenilisek, „bogarasak”, törékenyek – a legjobb nekik, ha más gondoskodik róluk. Napjaink társadalmában az idős korra – és sokszor az idős emberre – úgy tekintünk, mint értéktelen teherre. A növekvő élettartam és a javuló életkörülmények miatt ugyanakkor egyre több idős ember él közöttünk. Számukra ebben az életszakaszban a legjelentősebb kihívást a nyugdíjba vonulással kapcsolatos változások jelentik. Mind a társadalmi státusz, mind az anyagi biztonság és függetlenség szempontjából negatív irányú ez a változás. A házastársi kapcsolatban is új helyzet alakul, az eddig – munkába „meneküléssel” - sikeresen elkerült problémák felszínre kerülhetnek. A családban eddig betöltött vezető pozíciót nehéz elengedni, átadni az utódoknak, ráadásul a fiatalabb generációnak sincs mintája arra, hogyan kezelje az idősebbeket. Ezért a családokban vagy a görcsös ragaszkodást láthatjuk, amikor az idős emberek – bár hatékonyan ellátni már nem tudják – nem adják át a „vezetést”, vagy a teljes dependenciába való menekülést, amelynek idővel természetesen testi tünetei is kialakulnak. A legnehezebben feldolgozható változást a házastárs halála okozza, mely egy több évtizedes kapcsolat és működésmodell átalakítását kívánja meg olyankor, amikor a rugalmasság sokszor már sem fizikai sem mentális téren nem jellemző, és a rendelkezésre álló erőforrások, kapcsolatrendszerek is leépülőben vannak. A rokonságban és baráti körben előforduló – kortárs – halálesetek kíméletlenül rávilágítanak a saját halállal való szembenézés problémájára. Ez a számvetés és az integráció időszaka. Ideális esetben a család támogató, de az idős ember akaratát tiszteletben tartó jelenléte megkönnyíti a számvetést; az elért eredmények és a soha be nem teljesült vágyak integrációját. Napjaink fontos kérdése ugyanakkor, hogy meddig tart az ember önrendelkezési joga, ebben az életszakaszban jelentkezik a leghangsúlyosabban, kételyt, bizonytalanságot és nehezen meghozott döntéseket eredményezve.


A most bemutatott életciklus modell a család „normális” fejlődési fázisait írja le. Társadalmunkban körülnézve látjuk ugyanakkor, hogy ezen a fejlődési folyamaton egyre kevesebb család halad végig megszakítás nélkül. Egy – esetleg – több válás és újraházasodás, a „patchwork” családok, az egyszülős családok mind újabb és újabb variációit eredményezik a fenti modellnek. Ahogy korábban említettem, ezek a szakaszok jó lehetőséget nyújtanak a kötődési- és egyéb transzgenerációs minták átírására, ugyanakkor az „ideálistól” eltérő folyamat jelentősen megnöveli a családban megjelenő stesszt, ezzel megnehezítve a pozitív átdolgozás folyamatát.

A fejlődési krízisek biztosította újraírási lehetőség kihasználása természetesen nem független az adott egyén tapasztalataitól, személyiségjegyeitől. Ricks (1985, idézi: Byng-Hall, 2006) kutatásai szerint az önbecsülés, mások támogatása és elismerése, illetve az „én és a másik” viszony reprezentációjában bekövetkezett pozitív változások elősegítik a diszfunkcionális minták átírását. Ugyancsak elősegíti ezt a folyamatot az ún. reziliencia, mely egy személy nehéz körülményekhez való rugalmas alkalmazkodását, az erőforrások mobilizásának képességét és nagyfokú kitartást jelent. (Erdélyi és mtsai, 2011)


A család működése a folyamatosan változó körülmények, hatások, külső és belső igények megjelenése ellenére mindig mutat valamilyen – átmeneti – állandóságot. Mint minden rendszer, úgy a család is igyekszik egy optimális egyensúlyi állapotot kialakítani, majd fenntartani. Ez biztosítja azt az állandóságot, ami szükségtelenné teszi az egyes helyzetekben az ismételt érdek- és szabályegyeztetést, így marad idő és energia az adott életszakaszból fakadó fejlődési feladatok megoldására. Fontos ugyanakkor, hogy az újonnan felmerülő igényekre, kihívásokra is tudjon reagálni a rendszer. Ezek az új hatások mindig fokozzák a rendszer feszültségét, és egyben a rendszert alkotó egyének szorongását. Ilyenkor egy újfajta egyensúly kell hogy kialakuljon, ami egy ideig megint jól szolgálja a rendszer optimális működését. Egy család életében ezt a folyamatosan változó egyensúlyi állapotot a családi életciklus modell írja le.


Vissza az olvasnivalókhoz