Válni akarsz? Légy féltékeny! Életmérce zöld homályban

Erika körül egyszer csak elfogyott a levegő. Ahogy ő fogalmaz. Néhány év házasság után hirtelen ráeszmélt, hogy élettelen marionettbáb lett a férje kezében. Egykori barátai észrevétlenül elmaradtak, ahogy a szülei látogatásai is; anyját és testvérét már fel sem hívta az ura engedélye nélkül, mivel az akkor is dührohamot kapott, ha ő vette fel otthon a telefont; bevásárolni sem járhatott egyedül; arra meg, hogy munkába álljon vagy beiratkozzon a valamikor oly vonzó tanfolyamra, már régóta nem is gondolt.

Visszaemlékezve úgy látja, eleinte még imponált is neki a férfi ragaszkodása. Azt érezte belőle, hogy fontos neki, örült, hogy mindenhová el akarta kísérni, hogy sok időt töltöttek egymás társaságában.

Évek teltek el, mire észrevette, hogy ez a társaság teljesen beszűkült kettejükre, a barátai már nem is próbálkoznak meglátogatni vagy elhívni őt valahova, és hogy férje ragaszkodása valójában beteges féltékenység, amelynek egyre sűrűbben és egyre dühösebben hangot is ad.

Erika, azon túl, hogy rettenetesen érezte magát ebben a helyzetben, nem is igazán értette férje viselkedését, hiszen saját bevallása szerint „soha nem adott okot a féltékenységre”. Ám a féltékenység és a racionalitás messzire elkerüli egymást.



Mert a féltékeny ember saját szemében „nem tökéletes”. Nem elég okos, szép, gazdag, kifinomult, vicces, akármilyen. Másoknak pedig nincs elálló fülük, szeplőjük, idegesítő szokásuk, és így tovább. Önbecsülése hiányából ered az az (általában szintén nem tudatos) elképzelése is, hogy a szeretett személy aztán éppen azért a hiányosságáért fogja őt elhagyni, amelyet ő maga a legnagyobbnak gondol.


Innen pedig csak hajszálnyira van az a szent meggyőződés, hogy a másik elutasítása értéktelenségének ékes bizonyítéka, márpedig elutasítottan, és/vagy a másik hiányával nem lehet élni sem.


A racionalitás persze megint idetolakodhat, hogy felnőtt embernek igenis meg kell tanulnia elviselni a visszautasítást; hogy az nem is annyira fájdalmas, ha nem hagyjuk, hogy az legyen; hogy igenis túl lehet azt élni; hogy nincs is összefüggésben az emberi értékeinkkel; hogy mi történne, ha párja holnap meghalna, és így tovább. Igaz is volna minden józan érv. Csakhogy a féltékeny embernek mindez olaj lenne a tűzre.


Ha féltékeny partnerrel élünk együtt, mindkettőnknek sokat kell tanulnunk, ami olykor nem sikerül külső segítség nélkül. Neki például azt, hogyan tartsa féken (azaz magában) a féltékenységét, ha nem akar elveszíteni minket, miként szabadulhat meg a fenyegetettség érzésétől, hogyan fogadhatja el, hogy nem kell tökéletesnek lennie, ahogy mi sem vagyunk azok, és így tovább. Nekünk pedig többek között azt, hogyan tudjuk mindezt kezelni, és elérni, hogy ne vállaljuk önként a mártír szerepét, feladva saját életünket, amíg már azt nem érezzük, túl késő a szabaduláshoz.


Nem sok viselkedésfajta van, amivel magunknak is, környezetünknek is annyit árthatunk, mint a zöldszemű szörnnyel. Hatékony stratégia a másik elűzésére, avagy ha garantáltan válni akarsz, légy féltékeny!


Pál Judit

Mert mit is csinál valaki, akinek a zöldszemű szörny játékot űz a szívével?

Elnyomja, mindentől és mindenkitől eltiltja, börtönbe zárja a másikat, gyötrődve figyeli, leli-e valami másban is örömét rajta kívül, s mindeközben elvárja, hogy az a másik rajongással és imádattal vegye körül, és élvezze börtöne falait, szabályait, de mindenekelőtt fogvatartója társaságát. Nem nevezethető éppen racionális gondolkodásnak, ugye?

A féltékeny ember elviselhetetlenné teszi a másik életét, de legalább annyira a sajátját is. Abból indul ki – ha nem is tudatosan -, hogy ő alacsonyabb rendű, vagyis kevesebbet ér mindenkinél. Ha az a másik, akit ő teljes szívéből szeret, bárki mással szóba áll, egészen bizonyosan azonnal rádöbben, mennyivel értékesebb őnála. Így hát igyekszik megakadályozni annak a lehetőségét is, hogy ez megtörténjen, ha máshogy nem megy, tiltásokkal, ordítozással, végletekig menő házi szabályokkal.


Mindezekkel azonban csupán egyetlen dolgot kiabál világgá: „Tudom, hogy nem érek semmit, nem is értem, mit szerethetsz rajtam. Talán nem is szeretsz. Amint találkozol valaki mással, úgyis rögtön észreveszed, hogy mindenki jobb nálam, és azonnal elhagysz.”


Vissza az olvasnivalókhoz