Hibátlanság: bele lehet betegedni a tökéletességbe?


Az elég jó az nagyon kevés? A tökéletesnek látott 16 éves lány csak a maximummal elégszik meg, éjjel-nappal csak tanul, luxus számára a lazítás.


Júlia a tizenhat éves lánya miatt keresett meg – amiben eddig semmi szokatlan nincsen. Beszámolójából azonban nem a közismert kamasz-panaszok bontakoztak ki. Júlia nem azért aggódott a lányáért, amiért sok hasonló korú gyerek édesanyja általában; számára éppen Kinga maximalizmusa és fokozott felelősségtudata okozott problémát. Kinga a kívülállók szemében a „tökéletes gyerek”. Az iskolában mindig is kitűnő volt, a tanuláson kívül mással nem foglalkozik, céljai vannak és kitartóan halad azok megvalósítása felé.

Vagyis általában éjjel egyig-kettőig tanul, nem jár el sehova, nincs baráti köre, de iskolán kívüli kapcsolatai sem igazán, és magától semmi más eredményt nem fogad el, akármiről legyen is szó, csak a tökéletest.
Tudja, hogy ápolónő szeretne lenni, és hogy hol szeretné ezt tanulni. Tudja, hogy érettségiig legalább két nyelvből középfokú nyelvvizsgát akar tenni. Elképzelni sem tudja, hogy valamelyik tantárgyból is ne kitűnő legyen, akár félévkor, akár év végén. Elképzelni sem tudja, hogy olykor ő is megengedhetné magának azt a luxust, hogy „csak” jó osztályzatot kapjon valamiből. Nem tudja elfogadni, hogy létezik „elég jó” eredmény is, nem csak tökéletes.


Biztos vagyok benne, hogy most sok tizenéves mamája-papája sóhajt fel elábrándozva, „bárcsak az én gyerekem is…”.
De gondolkodjunk el egy pillanatra. Biztos, hogy felhőtlenül örülnénk, elégedettek és nyugodtak volnánk, ha Kinga a mi gyerekünk volna? Biztos, hogy nem szeretnénk, ha gyerekünk megtanulná jól érezni magát, barátokra lelne, élvezné a mindennapjait – miközben megtanulja az egészséges egyensúlyozást is kötelesség és „szórakozás” között?

Sok szó esik arról, hogy világunkban túlteng a felelőtlenség, hogy nem csak a gyerekek, de a felnőttek jó része sem  képes felelősséget vállalni saját életéért, feladataiért, tetteiért. A felelősségtudatot, magunkkal szembeni elvárásokat, kitartó munkát általában pozitív, nagyon vonzó tulajdonságoknak tekintjük, amelyekből soha nem lehet „túl sok”.


Az igazság azonban az, hogy lehet. Játsszunk el egy kicsit a gondolattal, hogy a nap huszonnégy órájában mellénk szegődik egy felügyelő, aki árgus szemekkel figyel, minden pillanatban „tökéletes szülők” vagyunk-e. Nem tudjuk, mit jelent egészen pontosan a „tökéletes szülő” meghatározás, csak azt, hogy nekünk annak kell lennünk, hogy akármit csinálunk –főzünk, mosunk, takarítunk, gyerekkel tanulunk, testét-lelkét-szellemét ápoljuk, és így tovább -, mindenben és minden pillanatban tökéletesnek kell lennünk. Nem volna óriási teher, már csak maga a tudat is?

A maximalista emberek saját maguk felügyelői is egyben. Életük minden másodpercében, annak minden területén minimum 100 százalékot várnak el maguktól. Ez a tökéletességre való törekvés pedig nem csak mérhetetlen stresszforrás, de borzasztó energia- és időigényes vállalkozás is. Amit a legjobbnál is jobban akarunk megcsinálni, abban általában lassabban haladunk szokásos tempónknál, aztán meg többször megismételjük, leellenőrizzük, amit egyszer már megcsináltunk…
Nem véletlen, hogy a maximalista felnőttek többsége állandó kimerültségről, túlvállalalásról panaszkodik. Az sem véletlen, hogy ha nem tanuljuk meg kezelni, kívülről talán ideálisnak tűnő maximalizmusunk előbb-utóbb akár komoly egészségügyi problémákhoz is vezethet.

A „kezelés” első (és talán egyik legnagyobb) lépése pedig éppen az, amit a maximalisták általában hallani sem bírnak: elfogadni az „elég jó” szemléletet. Ha kell, eleinte csak nagyon kis lépésekben. A 100% helyett a 95, vagy a 90%-ot megcélozva. Néha tudatosan tévedve, direkt elrontva valamit, hogy megszokjuk, megtehetjük azt is, mégsem dől össze a világ. Aztán a pihenés, lazítás beiktatásával, megtanulásával...

Hosszú folyamat, de ha az alaptételt – az „elég jó” szemléletet - sikerül elfogadni és elsajátítani, lépésről lépésre megtanulhatjuk embernek látni magunkat, aki – ha csinál valamit - hibázhat is, meg is bocsáthat  magának, és aki - ha valódi céljai vannak – azt is megengedheti magának, hogy ne mindenben akarjon „tökéletes” lenni, „csak” elég jó abban, ami számára a legfontosabb.


Pál Judit

Vissza az olvasnivalókhoz