A serdülőkori krízis

(Összefoglaló)


„A végtelenben magadra találni:

Fel kell bontani és aztán összerakni”

Goethe

Ez az életkori szakasz az autonóm, felnőtt én kialakulásának fontos lépcsőfoka. Minden korábbi vélekedés, szabály kérdésessé válik, a serdülő „valódi önmagát” keresi. Erikson szerint ez a korszak a „pszichoszociális öndefiníció” kora („Ki vagyok?”, „Hol a helyem, mi a feladatom az életben?”) Három nagy témakör köré csoportosíthatók azok a feladatok, melyeket az adoleszcencia során meg kell oldani (Vikár, 1980, Nemes, 1988):

· leválás a szülőkről

· a szexuális szerep és identitás személyiségbe való beépítése, intim kapcsolat teremtésére való képesség

· a jövendő társadalmi szerepre való szocializáció, hivatásválasztás


1. Regresszió az én szolgálatában



2. A serdülőkor szakaszai


Peter Blos (1973, idézi Vikár, 1986) pszichoanalitikus szemléletű teóriája szerint a serdülőkorban a következő fejlődési lépések vagy szakaszok figyelhetők meg:

1. preadolescencia (12-13 éves kor)

Felélednek a részösztönök, ami kisgyermekkorban örömforrás volt, most ismét jelentkezik (pl. oralitás → mértéktelen evés, állandó fecsegés; analitás → mosakodás elhanyagolása, gyűjtögetés). Ezek a késztetések azonban összeütköznek az én-fejlődés már elért szintjével, ezért elfojtódnak. Az elfojtási folyamat számos pszichoszomatikus panaszhoz vezethet.

2. korai adolescencia (14-15 éves kor)

Előtérbe kerül az anyáról való leválás, a téri távolság növelése, mely belső küzdelmek és külső konfliktusok sorozatán keresztül valósul meg. A külső konfliktusok akkor válnak veszélyes mértékűvé (kiscsoportok, bandázás), ha az anya személyisége ezt provokálja, pl. zsarnoki vagy túlféltő, nem engedi a gyermeket leválni, vagy kiskorban kielégítetlenül hagyta szeretetigényét.

Megjelennek a szexuális fantáziák (fiúknál manifesztebb), a nemi identitás az azonos neműekkel való szenvedélyes barátság révén erősödik.

3. középső adolescencia (16-18 éves kor)

A serdülőkor középső szakaszában a genitális ösztönkésztetések kerülnek előtérbe,  (ellenkező nemű partner aktív keresése), párhuzamosan a szülőkről való leválással; ez utóbbi gyászhoz hasonló depresszív állapothoz vezethet.

A leválással együtt újraélednek az Ödipális korszak problémái, ami, ha egykor megoldatlan maradt, most további bonyodalmakhoz vezet. Mielőtt sikerülne az érzelmek  áthelyezése egy partnerre, „az ödipális konfliktus még egyszer teljes pompájában kivirágzik”. (Vikár, 1986)

Ha a serdülés előző szakaszának konfliktusai is megoldatlanok, akkor most igazi “tüzijátékra” számíthatunk, mert az én – az ösztönkészetetésekkel szembeni átmeneti gyengesége miatt – nem tud szokásos elhárítómechanizmusaival védekezni. A libidó áthelyezésével kapcsolatos feszültségektől úgy szabadul, hogy cselekszik. Ez az acting-out-ok ideje. Három tipikus reakciómód gyakori:

· a libidó hirtelen áthelyezése egy családon kívüli személyre vagy csoportra;

· kritikus, ellenséges indulat a szülőkkel szemben; érzelmek ellentétbe fordítása és emiatti bűntudati szorongás

· a libidó visszavonása önmagára (addikciók, nagyzásos fantáziák, hipochondria) – nárcisztikus regresszió, ami azért veszélyes, mert egészen a pszichózis közeli, pszichotikus állapotot is elérheti

4. posztadolescencia (19-21 éves kor)

Az identitás elérése, az én-struktúra megerősödése, önálló világkép kialakítása, a foglalkozás és a partner megtalálása. Aki az eddigi szakaszok problémáit nem tudta megoldani, az most nagy nehézségekkel találja szemben magát. Ugyanakkor ez az időszak ideális pszichoterápiára is, mert „a fiatalok mélyen átérzik kudarcaikat, és önismerti igényük rendszerint nagy.” (Vikár, 1986)

Ahhoz, hogy a serdülés sikeresen menjen végbe, Winnicot szerint két dolog szükséges. Az egyik a külvilágban egy olyan befogadó közeg (csoport), amely felvállalja a serdülőt, a másik pedig az a biztonságos közeg, ahonnan „kitörhet”, majd visszatérhet (család). A két pólus közötti lojalitás-konfliktus nehezen oldható meg biztonságot nyújtó, toleráns családi háttér nélkül. Tehát egy „egészséges” serdülő a tekintélyromboló, dacos cselekedeteket „megfelelően adagolja”, „melyek mindegyike párosítható egy megőrződő tudattalan kötelékkel” a szülők iránt.

A korszak dinamikailag nagyon hasonlít a kora gyermekkorra, Josselson (1980) szerint ennek az életszakasznak a legkiugróbb jellemzői a Mahler-féle „újraközeledési krízisre” emlékeztetnek. A szülőkről való leválás szorongását a libidó visszavonásával együtt nárcisztikus énfelnagyítás kompenzálja. A serdülő élményeit egyedülállónak, önmagát különlegesnek, rendkívülinek, akár sérthetetlennek érezheti. Itt a hasítás mechanizmusa éled újra, mely egyrészt az ítélőképesség jelentős hiányosságát eredményezi és ezáltal veszélybe sodorhatja a serdülőt, másrészt viszont az énhatárok védelmét biztosítja.

Lapsey és Rice (1988) is felhívja a figyelmet arra, hogy a serdülőnek éppúgy szüksége van a tükröző felnőtt (szülői) környezetre, a „nárcisztikus tüzelőanyagra”, mint a csecsemőnek (idézi Kulcsár, 1996). Ennek hiányában ekkor is fenyeget a nárcisztikus személyiségtorzulás veszélye, amelyben a grandiózus, téves self rögzül. Tehát a serdülőkorú nárcizmus természetes, átmeneti jelenség, de fennállhat a veszélye annak, hogy patológiába fordul.

Összefoglalóan azt lehetne mondani, hogy a serdülőkor minden, a fejlődés során megélt nehézséget, hiányosságot felszínre hoz, lehetőséget adva ezzel szülőnek és gyermekének egyaránt nemcsak a „háborúra”, hanem a korrekcióra is. Még az elég jó szülő-gyermek kapcsolatot és stabil én-szerkezetet is próbára teszik a korszakhoz kötődő változások, nem beszélve a fejlődés kevésbé szerencsés alakulásának eseteiről.

Nem csoda, ha gyakoriak az átmeneti megtorpanások, kudarcok vagy előresietések. Ha azonban az ezekkel járó tünetek feltűnő mértékűvé válnak, vagy nagyon elhúzódnak, akkor feltétlenül oda kell rájuk figyelni. Laufer (1975, idézi Vikár, 1980) kilenc olyan pszichés megnyilvánulást – gyanújelet - emel ki, melyek aggodalomra adhatnak okot.

1. a serdülő túl gyerekes, (babusgatást, gyermeki törődést igényel); a felnőtté válástól való félelem jelzése

2. túl felnőttes, önkontrollját mindig meg akarja őrizni; fél az ellazulástól, azoktól az érzésektől, amelyek ilyenkor elárasztják

3. elégtelen kortárs kapcsolatok: magányos, illetve fiatalabbakkal, vagy idősebbekkel barátkozik, miközben kortársaitól visszahúzódik.

4. túlzottan a szülőkhöz kötődik

5. az eseményekkel kapcsolatban nem képes megfelelő érzéseket érezni vagy kifejezni

6. jövőképe nincs vagy irreális

7. képzelet és valóság nem különül el sem önmaga, sem mások megítélésében; gyanakvó, projektív munkamódok

8. félelemkeltő gondolatok kínozzák, melyek bénítólag hatnak rá.

9. Cselekedeteit túlnyomórészt idegennek érzi, mintha az akaratától függetlenül alakult volna, „rátört”


Ezek a „gyanújelek” nem feltétlenül jelentik azt, hogy a veszély már itt is van. Olyan jelenségeket írnak le, melyek a serdülő mindennapi viselkedésében jól megfigyelhetők. Diagnosztikai súlyuk nem egyforma, az utolsó három inkább a patológia irányába mutat.

Anna Freud szerint: „amíg a serdülő – bármilyen nagy szélsőségek között is – változik, addig korának megfelelően viselkedik” (idézi Vikár, 1980).


4. Problémaforrások serdülőkorban


A lelki eredetű zavarok forrását három nagy területen kereshetjük. Ezek a faktorok nem függetlenek, kiegészítik, átfedik egymást.

A. A gyermekkor traumatikus történéseiből eredő problémák

B. A család egyensúlyzavarából eredő problémák

C. Az ifjúsági csoport elvárásaiból eredő problémák – ez utóbbiról röviden:

A mai serdülők feladata különösen nehéz: gyermekkori énképüket, a családban kialakult és elfogadott értékeket össze kell egyeztetni az ifjúsági szubkultúra (kortárscsoport) ideál-képeivel. Ez a feladat gyakran vezet identitás-krízishez, ha a csoportnormák nehezen egyeztethetők össze, szélsőségesen különböznek a családban kialakított én-azonosságtól. Például a családban nagyra tartott tulajdonságokat a kortárscsoport negatívnak, nevetségesnek bélyegzi, vagy fordítva, olyan vonásokat részesít előnyben, melyet a család nem tart elfogadhatónak.


4.1. A traumák hatása az identitásfejlődésre


A traumák két típusát különítjük el:

1. Saját korai trauma

2. Az ősöktől „átöröklött” (transzgenerációs) trauma

Általánosan ismert, hogy a trauma hatása annál erősebb, minél súlyosabb volt és/vagy minél tovább tartott a traumatikus esemény.


4.1.1.  A saját gyermekkori trauma


 A leggyakoribb, legsúlyosabb traumákat a gyerekkel szemben elkövetett erőszakos (testi és/vagy szexuális) cselekmények okozzák, valamint az a krónikus lelki sérülést előidéző anyai magatartás, amikor az anya „nem elég jó”, nem képes megfelelő tükröző felületet biztosítani csecsemője számára, nem tudja helyesen észlelni, értelmezni, visszajelezni és kielégíteni annak szükségleteit.

 A trauma bizonyos irányban túlérzékennyé teszik a fejlődő személyiséget, így az nem tud a serdülés terheivel megbirkózni, integrált én-identitást kialakítani. Kutatások igazolják, hogy a schizophreniás tünetektől szenvedő betegek élettörténetében nagy valószínűséggel fordultak elő traumatikus események, főként fizikai bántalmazás (Bogár, Perczel, 2007.)

 A krónikus gyermekkori bántalmazás közegében a töredezettség válik a személyiségszerveződés központi elvévé. Az ide vezető utat Judith Herman  „Trauma és gyógyulás” c. műve alapján foglalom össze (Herman, 2003)

 A rettegés csapdájában a gyerekben az a meggyőződés alakul ki, hogy ő is felelős a bántalmazó bűneiért. Úgy véli, ha már puszta létével ilyen viselkedést vált ki az őt „szerető” felnőttből, akkor ő velejéig rossz. Mint áldozat, magára veszi a bántalmazó gonoszságát és így megőrzi iránta való elsődleges kötődését.. A mély, tudattalan belső rosszaság-érzés lesz az a mag, ami köré a bántalmazott gyermek identitása szerveződik, és ez a felnőttkorban is fennmarad. A belső rosszaság romboló érzését a gyerek gyakran azzal leplezi, hogy megpróbál állandóan jó lenni. Mindent megtesz azért hogy elfogadják és jó szemmel nézzenek rá. Ám az elért eredményeket nem érzi sajátjának, jól teljesítő énjét hamisnak és hiteltelennek éli meg, állandóan attól retteg, hogy fény derül „valódi” énjére, leleplezik és megszégyenítik. Értékességük tudatát gyakran csak a szélsőséges önfeláldozásban, a „szent” szerepében képesek megélni.

 Az egymástól ennyire eltérő identitások nem integrálhatók. A bántalmazott gyerek az önreprezentáció ellentmondásai miatt nem képes egységes énkép kialakítására. Emiatt nem tud biztonságérzetet kialakítani önmagában, másokhoz képest sokkal inkább a megnyugvás és vigasz külső forrásaira van utalva, „kétségbeesetten és válogatás nélkül keres valakit, akire támaszkodhat. A másokról alkotott reprezentációi is hasadtak, ezért mások megítélésében is töredezettség jellemzi (idealizáció vagy gyűlölet). Mindez emberi kapcsolataiban a függetlenségérzés kifejlődését gátolja.

A 3 éves kor előtti traumák - homeosztázist, életet veszélyeztetőek - az implicit emlékezetben rögzülnek (ősi neuronkörök), az agy nem érett még a fejlettebb szintű emlékezésre. Később hasonló, homeosztázist veszélyeztető helyzetekben az elviselhetetlen érzelmek, testi tünetek, vagy acting-out viselkedések (primitív reakciók) spontán aktiválódnak, anélkül, hogy a személy tudná, hogy korai trauma emlékét idézi fel.


4.1.2.  Transzgenerációs traumák


A rövid összefoglalót Vas József Pál tanulmányai alapján készítettem (Vas, 2006, Vas-Zseni, 2007).

„Transzgenerációs traumának (TGT) nevezzük a két vagy több generáció tagjai között rejtélyes módon átadott betegséget, szenvedést, káros szokást, vagy életvezetési nehézséget, amelyek nem értelmezhetők és gyógyíthatók a közös forrás felderítése és a hozzá kötődő destruktív érzelmek oldása nélkül.” (Vas, 2005, 2006). A TGT legalapvetőbb biológiai szinttől, a zsigeri reakcióktól kezdve befolyásolja az egyén megküzdési módjait, világlátását.

A szülő/gondozó feldolgozatlan érzelmei (undor, félelem, alkalmatlanság-érzés, stb.) jobb féltekei, nem verbális módon vannak jelen elméjében, azaz nem tudatosak. Ennek következtében öntudatlanul ismétli az őt ért traumát hasonló érzelmi kontextusban. A „vevő” , a gyerek ugyanilyen formában éli át és tárolja szintén a jobb féltekéjében (implicit memória ), így jön létre az ősöktől akaratlanul átvállalt szenvedés, ami ellen védekezni nem tud, mert a mintázat mint egy program („vírus”) belülről vezérli a személyiséget. Hordozója homályosan érezheti, hogy nem önmaga, de belenyugszik, kiegyezik az „ősök akaratával”, viszont önértékelése nagymértékben csökken, különböző testi/pszichés tünetek jelennek meg.

 Előfordulnak spontán feldolgozási próbálkozások: alvás és ébrenlét alatti REM-periódusban (mindkét oldali orbitofrontális kéreg szinkron aktivitása: az ősi mintázat a kérges testen keresztül átjut a bal féltekei asszociációs rendszerbe, így verbálisan értelmezhetővé válik, tudatosulhat. A sikertelenség  feldolgozás esetén rémálmok, flashback jelentkezhet.


4.2. A család egyensúlyzavarából eredő problémák


 A serdülőkor lezajlása nagyrészt attól függ, hogy a szülők hogyan reagálnak a gyerek függetlenedésére. Ha katasztrófaként élik meg, akkor a gyermeket vagy a szorongás vagy a lázadás felé hajtják.

 A problematikus serdülők többsége két szélsőséges családtípusból kerül ki: szétesett, vagy izolált családból.

 A szétesett családban előforduló nehézségek alaptípusa (Vikár nyomán, 1980):

· Zárt kettős kapcsolat: az anya-gyermek duálúniója. Az anya célja, hogy gyermeke vele maradjon (őt válassza, ne a kortársakat), ezért a serdüléskor jelentkező leválási tendencia jelei drámai színezetű történéseket indítanak el a szülő-gyermek kapcsolatban.

· Válás utáni új házasság: nehézséget a gyerek, vagy esetenként a szülő részéről eredő féltékenység okozhat, ami tönkreteheti a kölcsönös bizalmat, elmérgesítheti a szülő-gyerek kapcsolatot.

· „Rejtett szétesettség”: a felszín „hibátlan”, jól működő család képét mutatja, de a szülők között valójában érzelmi űr van, elhidegültek egymástól, a színfalak mögött esetleg ellenségesek is egymással. A gyereket bizonytalanná teszi, hogy nem tudja, mit vállalhat fel a család életéből a külvilág felé. Másrészt a szülők közötti ellentét őt is állásfoglalásra kényszeríti; a szülőkkel kapcsolatos ambivalens érzéseit többé már nem tudja sikeresen elhárítani.


  Az izolált családban a szülők csak gyermekeiknek élnek, a légkör sajátosan fülledt. Mivel nem szerezhetett elegendő tapasztalatot, a serdülőben félelmet kelt a külvilág, idegennek, veszélyesnek tűnik számára. A gyerek kiválásával – ami egy ilyen családból nem könnyű – a család funkcióját veszti, a szülők lába alól kicsúszik a talaj, egész eddigi életformájuk értelmét veszti.

 A családi egyensúlyzavarok a szülők személyiségének problémáiból erednek. Ilyen esetben elsősorban a szülőknek lenne szükségük pszichés támogatásra.

 


A diszfunkcionális családok általános jellemzői:



1. A családi hierarchia zavarai

A diszfunkcionális családokra kaotikus hatalmi struktúra jellemző, hiányzik a szükséges szülői koalíció, differenciálatlanok a generációs határok. Gyakori sajátosság, hogy a szülők egymás közötti konfliktusaikat kerülő úton, a gyermeken keresztül mondják ki. A gyermek tüneti viselkedése (magatartászavara, pszichoszomatikus megbetegedése, iskolafóbiája, stb.) a házassági konfliktusok elfedését szolgálja. A gyermek maga is részt vesz ebben a folyamatban, mert létérdeke a család egyben tartása. Minuchin  diabeteses gyermekek családjában fiziológiai paraméterek mérésével mutatta ki a tünethordozó gyermek feszültségszabályozó szerepét. (Minuchin, 1974, id: Dallos, Procter, 1989) Gyakori családi konstelláció az is, amikor az egyik szülő perifériás helyzete mellett a másik szülő és a gyermek szoros koalíciót alkot, a gyermek szülőszerű (parentifikált) helyzetbe került.

2. Az individuáció zavara

A diszfunkcionális családokra általánosan jellemző sajátosság a distanciaszabályozás zavara. Vagy túl szoros a családtagok közötti viszony, vagy ellenkezőleg, túlságosan laza. Az előbbi esetben a legkisebb külső behatás azonnal szétfut a családon és mindenkit megvisel, a gyermek autonóm fejlődése hiányos (schizophrenogén család, Kézdi, 1989). Az ellenkező végletnél a család támaszt nyújtó szerepe károsodik, idő előtti, értetlen leválást eredményezve, a gyermeket a pszichopátiás fejlődés irányába tolva.

3. Kommunikációs zavarok

 A diszfunkcionális családok közös jellemzője az információáramlás zavara. A közlések bizonytalanok, ködösek (misztifikálás) vagy ellentmondásosak. Az utóbbira ismert példa a

kettős kötés (double bind). A tüneti viselkedés is felfogható sajátos, paradox kommunikációként, amikor a kommunikátor a tüneti viselkedéssel kapcsolatait próbálja szabályozni, miközben ezt egy másik szinten tagadja is. (Kézdi, 1989)  

4. Érzelmi zavarok

Általánosan jellemző az integrálatlan ambivalens érzések, bizalmatlanság, szorongás. Elsősorban az érzések kifejezése, kezelése zavart. A konfliktusok feldolgozása hiányos, elhárítás, tagadás, elfojtás folyik, a család érzelmi konfliktustűrő potenciálja nagyon alacsony. Az egyik legerősebb szabály a konfliktuskerülés. A kollektív elhárítás eredménye, hogy kimondhatatlan családi titkok, mítoszok élnek, gyakran generációkon keresztül.

Luigi Onnis „A pszichoszomatikus zavarok rendszerszemlélete” (1993) című munkájában részletesen bemutatja azokat a családokat, amelyek pszichoszomatikus tünetképződésre hajlamosítanak. Ennek hátterében ún. „kommunikációs analfabétizmus” áll (Herman, E, Berlin, I., 1989.), azaz az érzések kifejezése csak tünetek útján lehetséges. A családi dinamika fő mozgatóereje a konfliktusoktól való félelem.


Felhasznált irodalom


BOGÁR, K., PERCZEL, F.D.: Trauma és pszichózis In: Psychiatria Hungaric  22 (4): 300- 310. 2007.

DALLOS, R., PROCTER, H.: A családi folyamatok interakcionális szemlélete. In: Családterápiás olvasókönyv I. 1-39.

HERMAN, E., BERLIN, I,: Családterápia pszichoszomatikus betegségekben, In: Családterápiák, Pszichológiai Műhely Sorozat, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989.,98-125.o.

HERMAN, J.: Trauma és gyógyulás Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület, Bp.,2003.

KÉZDI, B.:  Szkizofrenogén családok, In: Családterápiák, Pszichológiai Műhely sorozat, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989., 194-209.o.

KULCSÁR, ZS.: Korai személyiségfejlődés és énfunkciók,  Akadémiai Kiadó, Budapest,1996., 305-353.o.

MILLER, A.: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felfedezése Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

ONNIS, L.: A pszichoszomatikus zavarok rendszerszemlélete Családterápiás sorozat 3., Animula Kiadó, 1993.

VAS, JP., ZSENI, A.: Transzgenerációs traumák (TGT) újraélése pszichoterápiás kontextusban. Értelmezési lehetőségek négy eset kapcsán In: Psychiatria Hungarica 12(3): 222-237. 2007.

VAS, JP.: A kétszemélyes pszichoterápia hatótényezői: egy interaktív neuropszichológiai értelmezés vázlata. Psychiatria Hungarica 2006; 6: 332–350.

VIKÁR, GY.: Az ifjúkor válságai Gondolat Kiadó, Bp.,1998.

VIKÁR, GY.: Serdülőkori válságok az analitikus fejlődéslélektan

WINNICOT, D.W.. Az egyén fejlődése és a család  Animula Kiadó, Szociális Szakmai Gyűjtemény 2.



A fenti három feladat megvalósítása egyidőben, egymást kölcsönösen átszínezve zajlik. A gyermekkor viszonylagos „felelőtlensége” és szabadsága után a serdülőnek szembe kell néznie a felelősség- és elkötelezettségvállalással. Ezzel véget ér a gyermeki „végtelen lehetőségek” érzése, amit minden kamasz veszteségként, krízisként él meg.

Erikson (1974) szerint a krízisállapotot elsősorban regresszív megnyilvánulások jellemzik. Az ego az alkalmazkodás korábbi szintjeire lép vissza, ahol alternatívákat keres a jelenleg megoldhatatlannak tűnő helyzetekre. Ez az alászállás nagyon mélyre visz, az „őskáosz” , a „misztikus egységélmény” állapotába, egyúttal azonban megteremti a lehetőséget az újjászületéshez, az énteremtéshez. A serdülő megalkotja önmagát, ami egy kreatív folyamat. „Az ember először akkor alkot, amikor létrehozza önmagát” (Auchter, 1978, id: Kulcsár, 1996). Ennek feltétele azonban, hogy a „mélyben” „kincsekre” leljen. Ez a „kincs” „az egyszer megélt szeretet légköre” (Vikár, 1980), illetve a szeretetkapcsolat sikeres interiorizációja, belsővé tétele. Ez a minta, amely megmutatja, hogyan lehet kiemelkedni, differenciálódni, felépülni a kaotikus állapotból. Tehát az én újjáépítéséhez a gyermekkori szeretetkapcsolatok „aranyfonala” mentén vezet az út. Nyilvánvalóan patológiához vezet a hiányzó vagy sérült szeretetkapcsolat.


A serdülőkorban a fiatalnak visszafelé kell végigjárnia a „kötődési utakat”. A kötődések lazítása, lebontása felszínre hozza a szülőkhöz fűződő kapcsolat minden pozitívumát és negatívumát. Az elszakadás fájdalmának feldolgozását, a gyászmunkát látja Thomas Auchter a kreatív személyiség döntő élettörténeti mozzanatának.

A regresszió az énfunkciókat deautomatizálja, azaz a korábban egyértelműnek tűnő, automatikusan elfogadott és véghezvitt cselekvések megkérdőjeleződnek, (Deikman, 1966, idézi Kulcsár, 1996) lehetővé téve új megközelítési módok, új nézőpontok kialakítását. Három jellegzetes területen jelentkezhet a krízis: az autoritással (hatalommal), a teljesítménnyel és a saját identitással kapcsolatban.


“Változom” (...olyan, mint a tojásból kikelő csibe)

3. Az „egészséges” serdülő

Winnicot meghatározása szerint „az egészségesség az életkornak megfelelő érettség.” (Winnicot, 1965) Egyéni életünk során a teljes függés állapotától az önállóság felé haladunk. Minden életkorban van egy optimális szintje a két tényező arányának. Nem cél, sőt problémák forrása, ha valaki korán érett, azaz kortárscsoportjához viszonyítva még lehetne dependensebb (függőbb).


A serdülő a dacos függetlenség és függés keverékét mutatja. Tiltakozik a felnőtt kontroll ellen, de a háttérben szüksége van rá. Nem könnyű a szülőnek eldönteni, hogy viszonyuljon a gyerekesen dependens módon viselkedő serdülőhöz, miközben az éppen személyes függetlenségéért háborúzik. Az adolescens korban ez a két énállapot (dacos függetlenség és regresszív függés) egyidejűleg fennáll, vagy gyors egymásutánban váltakozik.

“VAGYOK”

Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

Vissza az olvasnivalókhoz