„Tiszteld apádat, anyádat…!”


Modern, rohanó korunkban furcsán, avittan hangzik az ősrégi parancsolat, hiszen lassan a tisztelet fogalma is kiveszik a szótárunkból. Egyre többet hallunk viszont engedetlen, sőt tanárait bántalmazó diákokról, szüleit lenézően emlegető kamaszokról.


A tisztelet ma nem jár automatikusan annak, aki idősebb, vagy a hierarchiában felettünk áll. Gyerekeink nevelésében az egyenrangúságra, partneri viszonyra törekszünk – és ez önmagában jó, csak kevés. Kevés ahhoz, hogy amikor serdülővé válnak, és próbálgatni kezdik felnőtt önmagukat, határaikat, továbbra is elfogadják azokat a korlátokat, amikre egészséges fejlődésükhöz, sikeres alkalmazkodásukhoz szükségük van. A pusztán „partneri” viszonylatban létező szülőnek nem feltétlenül van elegendő tekintélye, hogy úgy irányítsa, vezesse kamasz gyerekét, hogy az ne hátráljon meg a kellemetlenségekkel járó akadályok előtt, ami ha szokássá válik, gyakran önsorsrontó utak választásához, sodródáshoz vezethet. Ha a gyerek amellett, hogy szereti, fel is tud nézni a szüleire, könnyebben alkalmazkodik a javát akaró autoritáshoz, a nehezebben járható, de hosszabb távon eredményesebb úthoz.

A szülői tisztelet kivívása ma nem egyszerű feladat – meg kell dolgoznunk érte. Nem várhatunk a gyerekeinktől olyat, amire mi sem vagyunk képesek vagy hajlandók. Példamutatással, nem pedig hatalom-fitogtatással, netán a hatalmunkkal való visszaéléssel kell bizonyítanunk. Ez utóbbi esetben legfeljebb lázadást válthatunk ki, nem pedig elfogadást.


A gyerek nemcsak azt veszi észre, hogy a szülő vajon tudja-e tisztelni, becsülni önmagát, hanem azt is, hogy becsüli-e házastársát, a szülőpár másik tagját. Nagyon sokat árthatunk a gyereknek, ha lenézzük, lekezeljük (akár rejtetten is) partnerünket. Egymás iránti tiszteletlenségünk kifejeződik abban is, ha durván bánunk, beszélünk egymással. A veszekedések, netán tettlegességig fokozódó nézeteltérések amellett, hogy félelmet, lelki fájdalmat okoznak a gyereknek, a szülői tekintélyt is rombolják. A minta automatikusan átadódik, az eredmény pedig legkésőbb serdülőkorban beérik – elhúzódó autoritáskrízishez, önbizalomhiányhoz vezethet, akadályozhatja a saját nemi szereppel való azonosulást, vagy az ellenkező neműekkel való kapcsolatépítést.


Ahhoz, hogy gyerekünk a kamaszkor nehézségeit viszonylag jól átvészelje, szükséges, hogy mi szülők tisztelni tudjuk önmagunkat és partnerünket egyaránt. Elvált szülők esetében is alapvető lenne, hogy a gyereknek lehetősége legyen mindkét szülő iránt elfogadást, tiszteletet érezni és kifejezni.


Vegyük észre, ha valamiért megingott tiszteletünk házastársunk, partnerünk iránt, vagy épp fordítva, úgy érezzük, lekezelően bánik velünk. Beszéljünk vele aggályainkról, érzéseinkről, ne hagyjuk, hogy kapcsolatunk, gyerekeink jövője, lehetőségei sérüljenek egy nem kezelt, rejtve maradó, de az idővel egyre nagyobbá duzzadó neheztelés vagy félreértés miatt. S ne feledjük, nem mindegy, milyen stílusban kommunikálunk!


                                                                                                                                                 Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

                                                                                                                                                                   pszichológus


Vissza az olvasnivalókhoz