Mit akar, ha molesztál a feleség? Így neveld a házisárkányod!


Apró szúrások, amelyek ugyan világosan jelzik, hogy két ember között valami nincs rendben, mégsem alkalmasak a helyzet jobbítására. Sőt. Mégis: a legtöbbek által használt eszközök egyike a társas kapcsolatokban. Mese a zsörtölődésről, avagy hogyan (ne) váljunk igazi házisárkánnyá.


László kétségbeesve kért segítséget. „A feleségem lassan az őrületbe kerget. Szinte nem is beszélünk már semmiről, csak a folyamatos molesztálását hallgatom, amikor otthon vagyok. Semmi nem tetszik neki, mindenért panaszkodik, apróságokon képes órákat lovagolni, minden nap felhántorgatja, hogy az elmúlt húsz évben mit nem csináltam  meg, képtelenség a kedvére tenni. Mostanában még akkor is tovább bent maradok a munkahelyemen, amikor nem is kellene, és már a válást fontolgatom. Mit tehetnék mást ebben a helyzetben?”



Valószínűleg mindenki számára ismerős frázisok. A férfiaknak általában azért, mert ráismernek az általuk is unalomig hallgatott szóáradatra, és ilyenkor igazolva érzik magukat. A nőknek általában azért, mert ráismernek az unalomig ismételgetett szavaikra, mégsem látnak más lehetőséget a meggyőzésre. A közhiedelem szerint ugyanis a zsörtölődők általában nők. (A közhiedelem szerint a férfiak nem zsörtölődnek. Legfeljebb morognak. Vagy utasítanak.)


Tény, hogy egyes hölgyek sok gyakorlással tökélyre fejlesztették magukban ezt a fajta kommunikációt, de ez nem jelenti azt, hogy férfiak ne élnének vele. Akármilyen nemű legyen a zsörtölődő, szándéka ugyanaz: pozitív cselekedetre, viselkedésre serkenteni egy másik – hozzá közel álló – személyt, lehetőleg a lelkiismeretére hatva, bűntudatát felébresztve, ráadásul kódolva. Azaz a zsörtölődő soha nem fejezi ki azt, amit valójában szeretne.


Ezt a helyzetet sem a zsörtölődő, sem az „áldozat” nem élvezi. Az utóbbi  - mint László is - azt érezheti, hogy folyamatosan csak a hiányosságaira, hibáira, elmaradásaira emlékeztetik; hogy semmit nem tud megfelelően megcsinálni – és innen már nincs messze az az állapot, amikor azt gondolja, tulajdonképpen kár is belefogni bármibe, úgyis csak baj lesz belőle. És lassan, de biztosan visszahúzódik a rendelkezésére álló védőbástyák mögé, amelyek nem engedik át a kellemetlen hangokat: újságolvasásba, tévénézésbe, számítógépezésbe, garázsba, kocsmába, vagy mint László, a munkájába temetkezik. Ha netán meg is teszi végre, amit „már százszor megmondtak” neki, hát legfeljebb azért, hogy a másik hagyja végre abba a mondókáját. Avagy úgy érzi, egyfolytában védekeznie kell, és az apróságokból hirtelen országos veszekedések nőnek ki.


Eközben a zsörtölődő sem érzi jobban magát. Nem született sárkány ő sem, sőt, pontosan a panaszáradatából látható, hogy minden szava egy segélykiáltás. Minden igyekezetével azon van, hogy frusztrációját, a megbecsülés, figyelem, elismerés hiányát, ingerültségét, magányát, dühét (amely legtöbb esetben nem is kapcsolódik ahhoz a személyhez, akit zsörtölődésével kínoz) valahogy közölje a másikkal. Csak éppen nagyon rossz eszközt választ ehhez a közléshez. És azért lovagol folyton apróságokon, mert valószínűleg az ő saját élettere szűkült be annyira, vált az apróságok olyan tárházává, amelyben nagyon nehéz az önbecsülést, örömre való képességet és sok egyéb, kívülről természetesnek tűnő tulajdonságot megtartani. (Ezért is vannak a közhiedelem szerint többségben a zsörtölődő nők: a háziasszonyok otthoni vagy gyerekek körüli munkája rengeteg közönséges, változások nélküli „apróság”, helytállásukat mégis sokszor természetesnek veszik, nem méltányolják eléggé a családtagok.)


És miközben mindkét fél szenved, a folyamat egyetlen, tényleges eredménye általában az, hogy a két ember közötti kapcsolat csak tovább romlik. Hiába tudják azonban a zsörtölődők is, hogy nagy eséllyel eleve kudarcra van ítélve az efféle „kérésük”, számonkérésük, valamiért mégis újra és újra visszatérnek ehhez a bomlasztó szokáshoz.


Évtizedekkel ezelőtti sérelmek és apró hibák is meg tudják keseríteni a házasságot, ha rosszul választjuk meg az eszközt céljainkhoz.


Akármelyik oldalon állunk is, az egyetlen konstruktív megoldás az lehet, ha kimondjuk, amit valójában gondolunk, érzünk.

 

Persze nagyon nehéz a zsörtölődőnek – aki egyébként is azt várja, a másik ösztönösen, magától érezze meg a kívánságát – azt mondani, hogy: „Drágám, azért érdekel, hogy bevetted-e a gyógyszeredet, mert aggódom az egészségedért.”, ahelyett, hogy: „Miért eszel megint szalonnát, ezerszer elmondtam, hogy árt a koleszterinednek, meg amúgy is olyan kövér vagy…”, miközben azt érzi, hogy egy gyerekkel van dolga, aki helyett mindenre neki kell figyelnie. Vagy a: „Te persze megint nem voltál képes levinni a szemetet” helyett azt, hogy: „Nagyon elfáradtam ma, jólesne, ha segítenél azzal, hogy leviszed a szemetet, amíg én megfőzöm a vacsorát.”


És persze nagyon nehéz az „áldozatnak” azt mondani például, hogy: „Úgy érzem magam, mint egy határ szerencsétlenség, ha folyton azt hajtogatod, mit nem csinálok jól.” Vagy hogy: „Úgy érzem magam, mint hétéves koromban, amikor összetörtem a kristályvázát, és megszidtak a szüleim.”

Nehéz, de ha nem akarjuk végleg elveszíteni a kapcsolatot a másikkal, érdemes erőfeszítéseket tenni. Zsörtölődőként arra, hogy megtanuljuk kifejezni valódi igényeinket, és tenni mindezt akkor, amikor a másiknak is megfelelő az időpont. „Áldozatként” arra, hogy meghalljuk a panaszok mögötti valódi igényt, és ha kell, leállítsuk a másikat azzal, hogy elmondjuk saját érzéseinket, vagy kifejezzük szándékunkat az igényei kielégítésére, amennyiben „normálisan” képes közölni azokat.


Ha őszintén képesek leszünk megbeszélni ezeket magunkkal is, társunkkal is, áldatlan állapotokból is eljuthatunk egy szeretetteljesebb, mindkettőnk számára kielégítő kapcsolatig. De ehhez mindkettőnkre szükség lesz.


Pál Judit

Amikor megkérem, pontosítsuk kicsit az állandósult panaszokat, olyan mondatok hangzanak el, mint: „…, hányszor kell még elmondanom?!”; „.., mert te mindig…”; „.. mert te soha…”, „Már megint nem …”; „… Mi lesz már azzal a …”; „ X már rég megcsinálta, te soha nem leszel képes a végére jutni”; „Remélem, nem csinálod megint, amit tíz éve karácsonykor…” és így tovább.


Vissza az olvasnivalókhoz