Se veled, se nélküled - hol kezdődik a párkapcsolat vége?


Ha ismerjük – és felismerjük – a folyamatot, amelyen a legtöbb pár keresztülmegy a vég előtt, talán még időben megállíthatjuk, visszafordíthatjuk azt.

Ha fontosnak tartjuk a kapcsolatunkat, és szeretnénk még sokáig boldogan élni benne, érdemes odafigyelni ezekre a jelekre. Megállni egy pillanatra, és figyelni magunkra is, párunkra is: mit tehetünk meg még ma, hogy megállítsuk az eltávolodás folyamatát, és ne csak akkor szembesüljünk a problémákkal, amikor talán már késő?

A valóságban azonban csak akkor tudunk bármit is tenni a vég elkerülése érdekében, ha felismerjük és megértjük érzéseinket – sajátjainkat is, párunkét is. És szembe is merünk nézni velük, illetve a kiváltó okokkal.
Mert a szakítások általában nem úgy történnek, hogy este lefekszik a pár, egészen addig minden a legnagyobb rendben van köztük, reggelre kelvén pedig az egyik úgy ébred, hogy
ezt itt most akkor fejezzük be, elég volt.

A szakítás nem egyszeri esemény. A kimondása talán, de azt szinte minden esetben hosszabb, akár hetekig, hónapokig, olykor évekig elhúzódó, hosszú folyamat előzi meg, a gondolat első felmerülésétől a végleges szakításig – és amire gyakran nem gondolunk a szó hallatán, ugyanilyen hetekig, hónapokig, olykor évekig elhúzódó folyamat követi is, amíg feldolgozzuk a történteket, kialakítjuk új életünket addigi párunk nélkül, és berendezkedünk a továbblépésre.

Ezeknek a szakaszoknak a hossza természetesen minden kapcsolatnál eltérő lehet, függően annak milyenségétől, mélységétől, a párok személyiségétől, és sok más összetevőtől. De a pár hetes viszonyoktól a sokéves házasságokig találhatunk olyan közös jellemzőket, amelyeket észlelve érdemes jobban odafigyelni magunkra, érzéseinkre és a kapcsolatunkra, ha szeretnénk továbbra is együtt maradni.

Gyanús jeleken persze nem olyan egyértelmű bizonyítékokat értünk, mint a klasszikus rúzsfolt az ingen a megcsalás esetében. Az egyik leggyakoribb „első lépés” az érzelmi eltávolodás, amely általában már jóval a szakítás kimondása előtt elkezdődik.

Minden kapcsolat kezdetén van egy nagyon intenzív szakasz, egy általános eufória, amikor minden gondolatunk a másik, amikor napokig készülünk egy kétperces beszélgetésre is – az a bizonyos lila köd időszaka. Teljesen normális, hogy ez idővel átalakul, hozzászelídül a hétköznapokhoz. Nem ezt értjük érzelmi eltávolodáson, hanem azt a folyamatot, amikor már egyre kevesebb dolgot akarunk megosztani vele, egyre kevésbé érezzük a hiányát, sőt, azon kezdünk gondolkodni, milyen is lenne nélküle. Amikor egyre jobban látjuk a hibáit, amik eddig fel sem tűntek, és nem elfogadjuk őt azokkal együtt, hanem egyre jobban idegesítenek. Amikor elkezdjük számba venni, mi minden hiányzik ebből a kapcsolatból. Amikor csak éldegélünk egymás mellett, mégsem együtt.


Ennek az időszaknak tipikus érzése, hogy tulajdonképpen nem is tudjuk, mi bajunk van, csak hogy valami nem az igazi, nem olyan, mint eddig. Esetleg tudjuk, mi romlott el, mit kellene máshogy csinálni, mégsem tesszük meg a változáshoz szükséges lépést, vagy mindig a másiktól várjuk azt. Sok kapcsolat meg is reked ezen a ponton, és beszorul ebbe a se veled, se nélküled helyzetbe.


Általános jellemző az is, ha felmerül bennünk a különválás gondolata, eleinte elhessegetjük. Aztán egyre többször felmerül, gondolatban, akár tudattalanul is tiltakozunk még ellene, és hol a szakítás, hol a helyrehozatal felé teszünk egy-egy lépést. (Ez a kettősség jellemző maradhat nem csak az eltávolodás időszakára, de akár utána is, amikor látszólag már meghoztuk a döntést.)

Pál Judit

Ez a felismerés persze nem egyszerű dolog. Egyrészt tényleg sokkal könnyebb kívülről, mások viselkedésén meglátni a jeleket, mint saját magunkon. Másrészt, ha észrevesszük is saját viselkedésünkön, hozzáállásunkon, hogy bizony valami megváltozott, fájdalmas dolog lehet mindezzel szembesülni. Ezért sokszor ugyanúgy reagálunk ezekben a helyzetekben, mint egyéb problémák esetén: megmagyarázzuk (magunknak), hogy amit láttunk, tapasztaltunk, éreztünk, az valójában nem is úgy volt; rossz érzésünket betudjuk annak, hogy a másik tehet mindenről, mert..., vagy egyszerűen elhessegetjük a gondolatot és úgy teszünk, mintha minden rendben volna, hiszen ha nem veszünk tudomást a problémáról, akkor az nem is létezik.

„Olyan váratlanul ért”, hallhatjuk/mondhatjuk egy szakítás után. Gyakran még maga a kezdeményező fél is úgy érzi, magát is meglepte a gondolat, hogy ezt itt be kell fejezni. Pedig a szakítások, válások nagy része nem „derült égből” csap le ránk. Ha ismerjük – és felismerjük – a folyamatot, amelyen a legtöbb pár keresztülmegy a vég előtt, talán még időben megállíthatjuk, visszafordíthatjuk azt.

Vissza az olvasnivalókhoz