Nekem semmi sem sikerül” - céltalan bolyongás a nagybetűsben


Norbi huszonnyolc éves, kedves fiatalember. Saját bevallása szerint tulajdonképpen „jól elvan”, csak hát nehezen bírja a kudarcokat. És kudarc annyi oldalról érheti az embert. Igen, talán ha igyekszik is nem tudomást venni róla, sokszor érzi úgy, hogy neki semmi nem sikerül. Bár azt nem igazán tudja elmondani, konkrétan mi az a „semmi”.
Van egy munkája, amelyet nap mint nap becsülettel elvégez, de különösebben nem hozza lázba, nem motiválja semmire, nem jelent kihívást. Van társasága, több is, velük rendszeresen összejár. Még talán néhány barátja is akad. Nem, családja nincsen. Igen, talán kellene már gondolni arra is – de annyira mégsem, hogy tegyen bármit is, hiszen „tulajdonképpen jól elvan”.
Hogy mit csinál szabadidejében? Mikor mit. Vagyis „semmi különöset”. Amikor nem találkozik a haverokkal, tévét néz, számítógépezik. Mi érdekli? Mit csinálna szívesen, ha bármit csinálhatna? Hát... Nem is tudja.
Norbi nem az egyetlen, aki „tulajdonképpen jól elvan”, mégsem érzi igazán jól magát a bőrében. Nem az egyetlen, aki nincs tisztában azzal, mi érdekli, mi jelent számára örömöt, mi az, amivel bármikor „feldobhatja magát”. Akinek nincsen hobbija, külső körülményektől független energiaforrása. Akinek nincsenek céljai.

Nehéz bármit sikerként megélni, vagy valamiből hosszú távra feltöltődni, ha magunk sem tudjuk, mit szeretünk, mi fontos számunkra, hova akarunk eljutni. Könnyű viszont kudarcnak elkönyvelni minden apró mozzanatot, legyen az akár egy nem nekünk szóló, grimasznyi apróság, ha nem látjuk a célt, amiért mindezen keresztülmegyünk. Ha nincs egy olyan, személy szerint nekünk sokat jelentő, szívből jövő elköteleződés, amely mellett sok apró bosszúság eltörpül(het), mert „megéri”.

Pál Judit

A sikeresnek megélt mindennapok egyik alapvető feltétele, hogy tudjuk, számunkra, mit jelent a siker – vagyis melyek azok a célok, amelyeket el akarunk érni, amelyek nekünk „valamit” jelentenek.


Nézzünk egy nagyon egyszerű példát. Ha egy kisgyerek meg akar tanulni biciklizni, természetesnek vesszük, hogy az elején többször is le fog pottyanni, mielőtt tényleg megtanulna.
Ha saját elhatározásából, elszántan akar biciklizni, vagyis „látja a célt”, sem az első, sem a második, sem a sokadik lepottyanás nem fogja végleg kedvét szegni, hogy örökre sarokba hajítsa a járgányt. Mert nem azokra koncentrál, hanem a „biciklizni tudásra”, a sikerre. Vagyis feláll, újra felül, és újra megpróbálja.
Ha azonban neki teljesen mindegy, tud-e biciklizni vagy sem, vagyis neki nincs motivációja, célja az egésszel, csak én kényszerítem a nyeregbe, akkor nem fogja érdekelni a siker sem, pusztán azt érzi, hogy „megint leestem”, és „megint leestem”, és keserűen és csalódottan valami más után néz.

Így vagyunk ezzel mindannyian – a „nagybetűsben” is. Ha vannak konkrét céljaink, egészen mást jelent az „öröm” és a „kudarc” fogalma is. Mindegy, hogy személyes vagy szakmai a cél,
a tanulmányainkhoz, a munkánkhoz, a sporthoz, a művészetekhez, a családhoz, a barátainkhoz, a lakásunkhoz vagy a világ megváltásához kapcsolódik-e, vagy hogy ki mit gondol róla, az egyetlen elengedhetetlen feltétele az, hogy személy szerint nekünk legyen fontos és tartalmas. És persze reális – megint csak saját magunk szerint, azaz mi magunk tudjunk hinni a megvalósíthatóságában.

Ha van célunk, azt is elfogadjuk, hogy az ahhoz vezető úton (teljesen természetes módon, akárcsak a biciklizésnél) frusztrációkkal, apróbb kudarcokkal is találkozhatunk. Hogy esetleg (teljesen természetes módon, akárcsak a biciklizésnél) újabb és újabb képességeket, jártasságokat kell közben elsajátítanunk.
Persze van olyan is, hogy valakit próbálkozás közben jön rá, nem is érdekli a biciklizés, sokkal jobban szeretne inkább rajzolni. Tegye. Mert akkor már az a célja.

Ha van célunk, fel tudunk készülni a kudarcokra, mint az út természetes velejáróira, fel tudunk készülni a létezésükre, könnyebben tudjuk majd kezelni őket. Nem bénítanak meg, nem leszünk tőlük cselekvésképtelenek – vagyis nem rettegünk tőlük, nem maradunk a földön a bicikli mellett, hanem újra felülünk, és megint megpróbáljuk.


A sikerre, a célra irányultság értelmet ad a negatív élményeknek, csalódásoknak is, más színben tűnteti fel azokat, és nem utolsósorban kitartásra, ellenálló képességre is tanít. Nem engedi, hogy a kudarctól való félelem miatt inkább bele se kezdjünk valamibe, és így nagyobb esélyünk lesz a sikerekre, az önbecsülésre, és így tovább, és így tovább...
De az első lépés egyelőre a jól megválasztott cél.


Vissza az olvasnivalókhoz