I.1. A személyiségfejlődés szakaszai

 

Az egyéni fejlődés szakaszairól, sajátosságairól számos elmélet született. Áttekintés céljából Ken Wilber transzperszonális szemléletű megközelítését választottam, mert koncepciója mintegy összefoglalja és továbbgondolja a nagy pszichológiai elméletalkotók (S. Freud, C.G.Jung, M. Mahler, O. Kernberg, D.N. Stern, H. Kohut, A. Maslow, L. Kohlberg, E. Erikson, J. Piaget) személyiségfejlődésről alkotott elképzeléseit. Wilber rendszerezése áttekinthetővé, érthetővé teszi a különböző fejlődési lépcsőfokok jellegzetességeit, feladatait, az esetleges patológiákat és korrekciós lehetőségeket.

Wilber elképzelése szerint a tudat fejlődése – onto- és filogenetikusan egyaránt – kilenc lépcsőfokon, vagy fordulóponton keresztül valósul meg. „A fordulópontok az emberi fejlődés során végbemenő, óriási jelentőségű differenciálódási és integrációs folyamatnak az állomásai; …útelágazások, amelyekhez érve az énnek döntenie kell, hogyan tovább.” (Wilber, 2003, 153.) Minden fordulópont három fázisból áll: (1) először az én azonosul, eggyé válik a magasabb szintű tudatossággal, (2) lassanként az adott szint fölé emelkedik, azaz differenciálódik, meghaladja azt, (3) majd végül az újabb, magasabb szinttel azonosulva az előző szintet magába foglalja, beépíti, integrálja.

Minden lépcsőfokon máshogyan látjuk a világot, más és más az én identitása, szükségletei és erkölcsi gondolkodása. Ha az egyén egy adott fejlődési szinten van, ez azt jelenti, hogy reakcióinak kb. 50 százaléka felel meg ennek a szintnek, 25-25 százaléka egy magasabb, illetve egy alacsonyabb szintről származik. Tehát, bár a szelf-rendszernek megvan a súlypontja, „nyúlványai átfolydogálnak a táguló tudat távolabbi szféráiba is”. (id.mű, 158.) A fejlődés fokozatos, az egyes stádiumok nem ugorhatók át.

Ha valami rosszul alakul a fejlődési folyamat során, az én egyes aspektusai megsérülhetnek, sőt le is szakadhatnak. Ez létrejöhet elfojtás, disszociáció vagy elidegenedés útján. Az én egyes aspektusait nem ismeri el sajátjának, megtagadja, hazudni kezd önmagának. A valós én fölé a hamis én rendszere épül, elfojtva, eltorzítva, vagy megtagadva azt. A leszakadt részek szabotálják az én fejlődését, különböző súlyosságú tüneteket okozva elvonják az energiát a továbbhaladástól. A veszteség olyan patológiában nyilvánul meg, amely jellemző arra a szakaszra, ahol bekövetkezett. Általában elmondható, hogy minél alacsonyabb szinten történt a sérülés, annál súlyosabb patológiát okoz. A terápia lényege, hogy a leszakadt részekkel újra fel kell venni a kapcsolatot (különböző mélységű és technikájú terápiás módszerekkel), hogy újra csatlakozhassanak a tudati fejlődés útján haladó énhez.

A fejlődési stádiumok, lépcsőfokok vagy fordulópontok:

 

      0.   differenciálatlan ősmátrix

1.      szenzoros-fizikai

2.      fantazmikus-érzelmi

3.      leképező elme

4.      szabály/szerep

5.      formális-reflexív

6.      kentaur (víziólogika)

7.      okkult

8.      szubtilis

9.      kauzális

 

Wilber hangsúlyozza, hogy a legmagasabb rendű tudatosság (a Szellem), mint lehetőség, a fejlődés legalacsonyabb szintjén is rendelkezésre áll; a fejlődési folyamat lényege a Szellem önmagára eszmélése, s ennek a fokozatos ébredésnek a folyamata maga az evolúció.

Röviden tekintsük át, hogyan jellemezhetők az egyes stádiumok az én-identitás, szükségletek, erkölcsi gondolkodás és világlátás szempontjából.

 

0., 1. és 2. szint: a testi- és érzelmi-én születése

 

Ezt a szakaszt preperszonálisnak, prekonvencionálisnak nevezi Wilber, a konkrét műveleti gondolkodás kialakulásáig tart (Piaget kifejezésével élve), azaz kb. 7 éves korig. A én ebben a periódusban érzékelések, ösztönzések és érzelmek összessége.

Születésekor a csecsemő „egy szenzomotoros szerkezet”, lényegében azonosul a szenzoros-fizikai dimenzióval, ahogy Piaget írja: „Az én itt még úgyszólván anyagi természetű” (idézi Wilber, 169.) Olyan mértékben azonosul a szenzomotoros világgal, hogy nem képes különbséget tenni a külső világ és saját belső világa, az objektum és a szubjektum  között. Az én látásmódja, identitása fiziocentrikus, azaz egybeolvad a fizioszférával. Ez az „ősmátrix”, más néven elsődleges autizmus, lassan differenciálódni kezd. M. Mahler, M. Klein, R. Spitz vizsgálták részletesen ezt a differenciálódási folyamatot, amely az első életév során megy végbe. Ha a külső és belső valóság elkülönítése nem sikerül, az én megreked az ősmátrixban, ami súlyos patológiát, pszichotikus személyiségzavart okoz.

Ha az én sikeresen túljut az első fordulóponton, akkor a csecsemő képessé válik arra, hogy megállapítsa testi énje határait, ezt nevezi Mahler „kikelésnek”, azaz a testi én megszületésének. Érzelmi énjét azonban ekkor még nem tudja megkülönböztetni az érzelmi környezettől, különösen az őt gondozó anyától. Ez egy rendkívül egocentrikus, nárcisztikus állapot. A csecsemő azt hiszi, hogy amit ő érez, lát vagy akar, azt érzi, látja vagy akarja a világ. Saját nézőpontja az egyetlen lehetséges nézőpont. Az én itt teljesen libidinális, ösztönvezérelt, identitása biocentrikus. Azonban 15-24 hónapos kor között megindul a differenciáció a saját érzések, szükségletek és a környezet érzései, szükségletei között. Ez az időszak a csecsemő pszichológiai születése, a fejlődés második fordulópontja. A kisgyerek lassan ráeszmél, hogy különálló énként létezik egy tőle különálló világban. Ez a dackorszak kezdete. Nehéz, szenvedéssel teli ébredés, annak tudata, hogy valójában egyedül vagyunk. A „szamszára”, a Paradicsomból való kiűzöttség állapota. Ha ezen a fordulóponton valami rosszul alakul, akkor az én vagy megmarad a nárcisztikus egybeolvadás állapotában (nárcisztikus személyiségzavar), vagy differenciálódás helyett disszociáció megy végbe (borderline személyiségzavar). Az egyénnek nem alakul ki egységes self-érzése, vagy önmaga meghosszabításának tartja a külvilágot (nárcisztikus), vagy úgy érzi, hogy a külvilág állandóan benyomul az énjébe, zaklatja, kínozza (borderline).

Az első két fejlődési szakaszban, amikor az én pusztán érzékel, illetve az ösztönzéseire reagál, a jellegzetes világkép az archaikus. Ez alapvetően szenzomotoros működésű: reflexek, érzékszervi-mozgásos sémák alapján leírható, kismértékű mozgásteret és választási szabadságot biztosító világ.

 

A 3. fordulópont: a fogalmi én születése

 

A mentális vagy fogalmi én  („leképező elme”) kialakulása, a perszonális szint kezdete. Túljutva az érzelmi reagálás szintjén, a leképező elme képeket, szimbólumokat, fogalmakat tartalmaz. A mentális képek már 7 hónapos kor körül megjelennek, a szimbólumok kb. 2-4 éves korig, a fogalmak pedig 4-7 éves kor között uralják a tudatosságot. Az én belép a nyelv világába, a nooszférába, képes aktuálisan nem jelenlévő dolgokról beszélni, gondolkodni, azaz szimbolikusan, fogalmi szinten leképezni a valóságot. Piaget kifejezését használva ez a művelet előtti megismerés időszaka. Itt merül fel először az idő (múlt, jelen, jövő) fogalma. Megjelenik az aggodalom, a szorongás, a megbánás, lelkiismeret-furdalás. Mivel az én már el tud távolodni pillanatnyi érzéseitől, az „itt és most”-tól, többé-kevésbé képes uralni, elnyomni biológiai szükségleteit, érzelmeit. Ha az alacsonyabb rendű késztetéseket az én leválasztja magáról, ahelyett, hogy integrálná, azaz disszociál differenciáció helyett, létrejön a neurózis. A neurózis elfojtott vagy eltorzított ösztönzések fájdalmas formában (neurotikus tünetben) való jelentkezése. Minél több a tudattalanba száműzött, elfogadhatatlannak minősített késztetés, annál őszintétlenebb, hamisabb a kialakuló én. A hamis én, bár átveheti az irányítást, egy idő után összeomlik (kérdés, hogy mennyi ez az idő, és sikerül-e a talpra állni).

A 3. fordulópont előtti képzetek és szimbólumok kezdetben még nem különülnek el teljesen a tárgyaktól, amelyeket jelölnek. Ezért úgy tűnik, hogy a képzet manipulálásával megváltoztatható a tárgy is. Ez a varázslatos, mágikus világkép jellemzi a fogalmi én kialakulásáig a tudatot. Ahogy a gyerek megérti, hogy nem tud az egész világnak parancsolni – mert az nem tőle függ -, akkor azt hiszi, hogy valaki más képes rá, „… és ezzel az én színpadára beront az egész panteon, istenek, istennők, démonok, tündérek és más erők, akik mind képesek arra, hogy felfüggesszék a természeti törvényeket.” (id.mű, 184.) Azaz a mentális-én kialakulásával bontakozik ki az ún. mitológiai világkép. A gyerek állandó alkudozásban áll ezekkel a világot irányító erőkkel; rituálékkal, „imákkal” igyekszik befolyásolni őket.

 

A 4. fordulópont: a szerep-én születése

 

A „szerep-én” kialakulása, ami megfelel a Piaget-féle konkrét műveleti szakasznak, 6-7 éves kortól 11-14 éves korig tart. Ekkor alakulnak ki a mentális szabályok és szerepek, azaz a szimbólumok, fogalmak rendszerbe szerveződnek. A belső szabályok segítségével automatikusan elvégezhető egy gondolkodási művelet, megoldható egy konkrét probléma. A gyerek az egocentrikus látásmód helyett képessé válik beleélni magát a másik szerepébe. Egója már nem az egyetlen a világon. Figyelme, gondoskodása kiterjed a többiekre is, az őt körülvevők csoportjára. Ezt a szemléletet nevezi Wilber szociocentrikusnak, már nemcsak az érdekli, hogy mi jó neki, hanem az is, hogy mi jó a többieknek, a hozzá közel állóknak. Erkölcsi gondolkodása konvencionális, gyakran erősen konformista, törvénytisztelő. A világkép mitologikus.

Az én előtt tehát megnyílik a szabályok és szerepek bonyolult világa. Ezek révén tanul meg kilépni önmagából és belépni az interszubjektív kultúra (gondoskodás, kötelékek, felelősség) körébe. Különféle szerepeket, „sorskönyveket” valósít meg. Patológiát ebben a szakaszban az okoz, ha a sorskönyv torz, kegyetlen vagy sikertelen alkalmazkodáshoz vezet.

Ezen a ponton nyújthatnak később segítséget a kognitív terápiák (tranzakcióanalízis, narratív megközelítések), melyek közvetlen „támadást” intéznek a hamis, torz szerepek és játszmák ellen. Véleményem szerint itt játszhatnak szerepet az ősöktől ránk hagyományozott transzgenerációs minták, családi mítoszok, melyeknek átvilágításában a családterápiáknak van kiemelkedő jelentősége.

 

Az 5. fordulópont: a világcentrikus vagy érett ego

 

A Piaget-féle formális műveleti gondolkodás szakasza, mely 11 és 15 éves kor között jelentkezik; szokványos nevén a serdülőkor. Kialakul a gondolkodásról való gondolkodás képessége, ezzel együtt az önmegfigyelés lehetősége. A tudat előtt ún. lehetséges világok nyílnak meg, a „mi lenne, ha” kifejezés értelme először csillan fel. A mitologikus világkép helyébe racionális kerül, ami annak eredménye, hogy az én ráeszmél, ha meg akarja változtatni a valóságot, saját magának kell ezért küzdenie. Ezzel együtt erőteljes testi átalakulás veszi kezdetét, így ezt a korszakot méltán nevezi Wilber a „ráció és a forradalmak” időszakának.

            Mivel a kamasz képes a gondolkodásról gondolkodni, elkezdi bírálni azokat a szabályokat és szerepeket, amelyeket előzőleg gondolkodás nélkül elfogadott. Erkölcsi szemlélete többé már nem konvencionális, hanem posztkonvencionális. Az én középpontja a csoporttudattól elmozdul az egész világ felé, már nemcsak a saját és a hozzá közel állók szempontjait veszi figyelembe, hanem szinte minden nézőpont mérlegelésére képes. Ezen a szinten kezdenek megszűnni az előítéletek, lassan megnyílik az út a szellemi vagy transzperszonális szférák felé, az ego éretté válik a „világcentrikus” szemléletre.  A perspektívák tágulása viszont azzal jár, hogy elveszítjük a biztos talajt a lábunk alól: amit eddig jónak/rossznak tartottunk, amit eddig magunkról hittünk (szerepeink, helyünk saját korlátozott világunkban) mind megkérdőjeleződik. „Ki vagyok én?” „Hová tartok?” „Mit várok az élettől?” Erikson identitásválságnak nevezi ezt az állapotot, ami az 5. fordulópont jellegzetes zavara.

 

 

6. fordulópont

 

A Wilber által „kentaur”-nak nevezett fejlődési szakasz az, amit nézete szerint a hagyományos kutatás még elismer. Eriksonnál az „én-integritás” kifejezés illik rá leginkább, az ő elképzelése szerint ez a legmagasabb cél, amit az ember elérhet, tulajdonképpen az érett, integrált felnőtt személyiséget jelenti.

            A tudatosság minőségét ezen a szinten Wilber víziólogikának nevezi, ami annyiban más, mint a formális műveleti tudatosság, hogy nem a vagy-vagy kettősségében gondolkodik, hanem a részeket integrálva képes meglátni a kölcsönhatások hálózatait. A test és az elme, a bioszféra és a nooszféra egysége jön létre egy viszonylag autonóm énben, amit Wilber „kentaurnak” nevez.  A megfigyelő-én túlhaladja az elmét és a testet, a tudatosság tárgyaként, tapasztalatként képes szemlélni őket. Ezt a szintet egzisztenciálisnak is hívják, mert az ember valóban magára marad, többé nem hajlandó elfogadni a konvencionális válaszokat, „triviális vigaszokat”. Gyökerei már elváltak a perszonális tartománytól - amely elveszítette vonzerejét -, de még nem tartozik a transzperszonális régiókhoz. A tudat tágulása, az „aperspektivikus” szabadság, egyrészt boldogító élmény, másrészt mélységesen elkeserítő, mert az embernek rá kell jönnie, hogy sem a mágia, sem az istenek, sem a ráció nem mentheti meg véges énje elmúlásától. „A világ éppen a legnagyobb diadal pillanatában pukkant ki.” (id. mű, 207.) Az élet értelmének, illetve az értelem hiányának firtatása az ide kapcsolódó patológiák legfontosabb jellemzője, erre irányul az egzisztenciális terápia.

 

A transzperszonális fejlődési szintek

 

            Ezeken a szinteken a Szellem egyre jobban tudatára ébred saját mivoltának, önmagára ismer. A bennünk élő Szemlélő, vagy Tanú (korábbi nevén a megfigyelő-én), maga a tiszta Üresség, amelyben az egyedi szubjektumok és objektumok, a Formák felmerülnek, egy darabig időznek, majd elenyésznek. (Ezt írja le a híres buddhista „Szív-szútra”). „Nincs végső határ, nincs megalapozás, nincs olyan hely, ahol végső nyugalomra lelhetsz, csupán az Üresség és a végtelen báj. És a káprázatos színjáték csak folyik tovább…” (id.mű, 258.)