Pál Judit: Változások Napja


Ha gyerekkoromban találkozol velem, rámmosolyogsz, öledbe ültetsz, kiveszed a krumplihéjat a számból, és nekem adod a napod. A Változások Napja, így hívom majd később, mert tudom, az ember mindig nevet ad a hihetetlen dolgoknak, ha meg akarja érteni őket, de most még csak kíváncsian nézelődöm, mit sem sejtve arról, ez a nap külön nevet kapva fog kiválni az egyformaság sivatagából.

Először az udvaron viszel végig. Jártam már erre, régebben, amikor még újdonság volt, hogy egyedül is közlekedhet az ember, még ha kicsi is, négykézláb is egészen sokfele el lehet jutni. Nem tudom, mire számítottam, párszor körbemasíroztam az udvart, nem zavart senki, de ott sem derült ki semmi igazság, mindig ugyanaz mindenhol, leszoktam a mászkálásról, mostanában inkább csak üldögélek, onnan is bárhova eljutok, messzebb is, mint négykézláb.

Innen fentről kicsit másnak látszik azért, kisebb is meg nagyobb is minden, amiket kiszáradt bokroknak hittem, most csak kopott fűcsomók, a kardok apró ágak, a nagy sárkány egy almafa, de a föld innen is csak föld, a kutyaszar meg kutyaszar, legalább tudom, nem nagy ügy, magasabbról nézve is ugyanaz minden, csak kicsit másnak látszik.

Nem tudom, te mire gondolsz közben, bár biztos valami másra, a felnőttek sokszor gondolnak valami másra, szúrósra vonod a szemöldököd, mint én szoktam, amikor fáj a hasam, nem akarom, hogy fájjon a hasad, az rossz nagyon, olyankor sírni kell, és nem akarom, hogy sírjál.

Nem sírsz, az ajtóból mondasz valamit anyának, nem figyelem, mit, megszoktam már, hogy ne figyeljek, amikor a felnőttek egymáshoz beszélnek, abból még nem sok jó sült ki, inkább az illatodat figyelem, eddig fel sem tűnt, milyen édes, édesebb, mint a tej, ami valamikor anyából jött, amikor csak akartam, aztán egyszer csak kifogyott, nem mondták, miért. Azóta rágcsálom a krumplihéjat, meg amit találok, az embernek mégiscsak élni kell valamiből, persze nem nagy ügy, vannak fontosabb dolgok is, mint az evés, valamit meg úgyis találok. Neked nincs anyaszagod.

Beültetsz valami furcsa szerkezetbe, nem sírok én sem, pedig anya nem jön, és már kívül vagyunk az udvaron, soha nem jártam még az udvaron túl, ismeretlen világ vesz körül, és az ismeretlentől félni szoktak, de nem értem, minek félni valamitől, amiről nem is tudod, micsoda. A nagy, ugatós kutyáktól, a sötéttől, a sárkányoktól, a mumustól, azoktól lehet félni, ezt minden gyerek tudja, de én nem vagyok az a félős fajta, aki megijed a saját árnyékától, ahogy mondani szokás, kétszer is meggondolom, mitől kezdek nyafogni. Úgysem érdemes. Mondjuk azért jó volna, ha megmondanád, hova megyünk, és mi ez az izé, ami itt börrög alattunk, mégiscsak szereti tudni az ember, mire számíthat, még ha kicsi is.

A börrögős nagy és piros, talán ez az a kisautó, amiről már hallottam egyszer, hogy valakinek volt egy kisautója, az is piros volt, a bátyám beszélt róla a nővéremnek, de nem hittem el, nem kell mindent komolyan venni, amit a bátyám mond. Ha nagy leszek, nekem is lesz egy kisautóm.

Le vagyok kötözve. Ezt utálom. Nem mondom, mert te nagyon örvendezel, hogy ugye milyen jó autókázni, láthatom az elsuhanó fákat meg a napocska is besüt, nem akarom elvenni az örömöd, de nem értem, minek ahhoz lekötözni az embert, hogy rásüssön a nap, sokkal kényelmesebb anélkül, a fákat meg úgyse látom, mivel elsuhannak, hát akkor már sokkal jobb, ha egyhelyben állnak, én meg szabad vagyok. Tudom, azt mondtam, akkor sem megyek sehova, mostanában inkább csak üldögélek, de az ajtófélfának dőlve tudom, hogy bármikor odébb mehetek, itt meg le vagyok kötözve, és azért az mégsem ugyanaz.

Te meg csak beszélsz. Nem tudom, mi történt veled, folyamatosan beszélsz, mióta kijöttünk az udvarról, pedig előtte egészen csendesnek tűntél, talán ez is az ismeretlen világhoz tartozik, hogy itt folyamatosan beszélni kell. Tudom, azt mondtam, megtanultam nem figyelni, amikor a felnőttek egymáshoz beszélnek, de most hozzám beszélsz, azt hiszem, és én próbálok is rendesen viselkedni és odafigyelni, de annyi mindent mondasz, már rég nem tudom, hol kezdtük el, és olyan szavakat használsz, amikről fogalmam sincs, mik azok, játszószoba, labda, zsírkréta, bordásfal, mintha hirtelen egy másik nyelven kezdtél volna beszélni, amit én nem ismerek. Szerencsére nem vársz választ, lehet, hogy nem is hozzám beszélsz, akkor jó, úgyis elfáradtam már a nagy figyelésben.

Az előbb elhagyott minket egy ugyanilyen börrögős, csak az szürke volt, mint otthon a falak, és fejetlen, ilyenkor persze sok minden megfordul az ember fejében, például hogy ablakra meg tetőre már nem futotta, nálunk legalábbis így mondják, amikor valakinek nincs fedél a feje fölött, csak a falak mutatják, hogy van háza. Sajnálom azokat, akiknek nincs fedél a fejük fölött, ezek is biztosan fáznak a szélben meg csupa vizesek lesznek, ha esik az eső. Akkor már mégis inkább a házfalak, mint ez a mozgó fejetlenség, akármilyen gyorsan bír is repülni.

A fák meg a házak lelassulnak, aztán megállnak, végre kikötözöl. Megint az öledben, ez jó, egyre jobb. Még mindig beszélsz, még mindig nem tudom, mit, lekötnek a nagy színes vasak az udvarban, ahová jöttünk, meg az óriási ház, ami felé közeledünk. Ekkora házban biztosan óriások laknak, minek kellene az embernek ennyi hely meg szoba, úgyis csak egyben tud lakni egyszerre, mi otthon nyolcan is elférünk a mienkben, még főzni is lehet benne. Nézelődnék még itt, nem mindennap lát az ember ilyen színes vasakat meg fákat, azt tudom, hogy fák, de nem olyan az alakjuk, mint a sárkányforma almafáé, hajóhoz, házhoz hasonlítanak, még létra is van az egyiknél, mint nálunk a padlásfeljárónál, csak nem olyan meredek, de te biztosan sokszor láttad már, mert nem állsz meg, egyenesen bemegyünk. Kicsit nyöszörgök, inkább csak illemből, azért ne gondold, hogy nincs elég eszem a féléshez és az óriások közé is szó nélkül bevihetsz, aztán elhallgatok, olyan kedvesen kezdesz vigasztalni, és szeretem nézni, amikor örülsz. Mosolyogni kezdek, hogy még jobban örülj, a felnőtteknek is kell valaki, aki rájuk mosolyog, legyen egy jó napod neked is.

Hosszú folyosón viszel, de eddig még sehol egy óriás, csak sok-sok törpe bent a szobákban, ahova titkon azért bekukucskálok, úgy suhannak el, mint az előbb a fák meg a házak, csak neked nincs annyi kereked.

Az egyik szobánál lassítasz, ide benézünk, mondod, és még mindig mosolyogsz, mintha soha többé nem akarnád abbahagyni az örülést. Nem bánom, kezdek szédülni a sok színtől meg rajztól meg zajtól, már arra gyanakszom, nem is óriások, hanem igazi sárkányok laknak itt, legalább huszonnégy fejűek, máshogy nem tudnának ekkora zajt csapni. De nem, a szobában nincs sárkány egy sem, vagy csak nagyon jól elbújt, a sárkányok különösen szeretnek bújócskázni, ezt is tudja minden gyerek.

Idejön egy néni, csak egy feje van, azzal mosolyog, örülök én is, hogy ilyen vidám helyre hoztál, úgy látszik, itt így szokás. Most a néni vesz az ölébe, nem bánom ezt sem, legyen neki is egy jó napja, és körbevisz a szobában, közben mutogat, ez labda, ez építőkocka, ez maci, ez kisautó. Tudtam, ugye mondtam, hogy ez a kisautó. Persze, hogy ki akarom próbálni, nem vagyok hülye, nem minden nap próbál az ember piros kisautókat, a bátyám el se fogja hinni, ha elmesélem. A néni letesz a földre, nem olyan, mint otthon nálunk, nem látszik ki a kő, csak valami süppedős izé, az autó nem gurul jól rajta, de börrögök hangosan, lássák, tudom én, mit is kell egy kisautóval csinálni. Egy darabig elvagyok vele, közben azért körülnézek, nem unta-e meg a sárkány a bujkálást, de csak a többi törpét látom, tele van velük a szoba.

A néni azt mondja, még sokat játszhatok ezekkel a játékokkal, de most még valamit el kell intéznünk, nem értem, mit. Felvesz, visszaad neked, furcsán néz rám, meg rád is, remélem, nem fogtok veszekedni rajtam, azt nem szeretném. Elviszel egy másik szobába, ahol ágyak vannak, csupa ágyas szoba, vicces. Azt mondod, talán ez lesz az otthonom, nem értem, minek az nekem, van már otthonom, láttad te is, biztosan emlékszel. Aztán bemegyünk egy másik szobába, ott is van egy néni, de nincsenek azok a színes micsodák, amiket az előzőben játéknak hívtak. Beszélgettek, de én tudom, nem kell odafigyelni, ha a felnőttek egymáshoz beszélnek, abból még semmi jó nem sült ki, miért éppen most lenne más.

Érdekes dolgokat mutattál, de kezdek fáradni, most már indulhatunk haza.

Ha felnőttkoromban találkozol velem, talán észre sem veszed, hogy mindig van rajtam valami piros. Piros ing, sál vagy cipő, óraszíj vagy táska, persze nem egyszerre, csak úgy, mintha véletlenül lenne. A pirosat szeretem, de nem tudod majd, azért, mert ez a szín végigkísért az éveken, ez a szín már újszülött koromban is óvta álmom, a csuklómra kötözött kagylódarabbal együtt oltalmazott, s ha a szalag leszakadt is azóta a kezemről, pirosa ott maradt az otthon ágyára simított, lyukas terítőben, s színesre festett nyomort és álmokat, mindenkiét, akinek valaha az az ágy volt a világ.

Te nem kérdezel. Én nem beszélek.

Ha felnőttkoromban találkozol velem, elfordítod a fejed?

Vissza a kisprózákhoz